Milyen szép volt egykor! Így emlékszik vissza az ember a gyerekkorára, a kezdetekre, az indulás buzgóságára, a fiatalkor lendületére, az első szerelemre, sorolhatnánk… A mindent megszépítő nosztalgián túl, valóban vannak olyan élethelyzetek, amelyekben boldogok vagyunk. Isten ajándéka minden ilyen valóság, a mennyei világ előíze. Ezt tapasztalta meg az apostol is, amikor a galaták között szolgált. Pál valójában távolabbi helyekre igyekezett az evangéliummal, de útközben beteg lett – az Isten megállította őt Galáciában –, és az ott lakók áldozatos, segítő, gyógyító, igaz és önzetlen szeretettel vették körül az apostolt. Nincs nagyobb ajándék, mint amikor ezt megtapasztalhatjuk. Ez a boldogság. Hiszen az önzetlen, gyógyító szeretetben mindig Krisztus mozdul, és az Úr jelenléte a boldogság. Pál pedig, gyógyulása közben, szólt a galatáknak az evangéliumról is, akik nyitott szívvel fogadták az Úr megváltó szeretetének örömhírét (12–14). 

Amikor Pál meggyógyult, továbbment, hogy máshová is vigye az evangéliumot. Aztán történt valami… Mindig történik valami, mindig jön valaki… A zavartalan boldogság pedig eltűnik. Ebben a világban ez törvényszerű? Minden megromlik, minden megfakul, minden elmúlik? Pál is ezt kérdezi: Hova tűnt a ti boldog szeretetetek, amellyel úgy fogadtatok engem, mint Isten angyalát, mint Krisztus Jézust? (14–15) Hova tűnt a boldog, testvéri viszonyunk? 

Ez az emberi nyomorúság tökéletes leírása: az ember nem nyugszik addig, amíg nem dob követ az állóvízbe; egy idő után megunja a dolgokat, újat és jobbat akar, mást akar; izgalomra vágyik, ezért gyakran szándékosan is zavart kelt. Az ember gyarló parázna. 

Jöttek Galatába máshonnan, mások, akik szintén Jézus Krisztust hirdették, de másként, és elirigyelve Pál hatását, meg Pál és a galaták „boldogságát”, közbeszóltak, becsmérelték Pált, miközben mondták a magukét. A galaták pedig meginogtak, sőt csalódtak Pálban.

Bizony, gyakran beszélünk arról a valakiről, aki éppen nincs ott közöttünk: ilyenkor „kibeszéljük” az illetőt. Ezek a helyzetek arra is alkalmasak, hogy ármánykodjunk a másik ellen. Elég egy apró megjegyzés, amely máris bomlaszthat. Ez történt az apostollal is, amikor elhagyta a galáciai gyülekezeteket (18). Jöttek mások, akik nemcsak rossz hírét terjesztették Pálnak a gyülekezetekben, hanem ezek az „áltestvérek” saját kegyességükre – saját ószövetségi kegyességükre – akarták formálni az ottani hívőket. Ezek nem jó szándékkal buzgólkodtak ott (17–18). Mi milyen szándékkal buzgólkodunk? Ha ellenségeskedést támasztunk ott, ahol eddig békesség volt, ott hiába magyarázzuk meg nemes indokokkal a tettünket (új kell, jobb kell, fejlődés kell), valójában bajkeverők vagyunk. Ibsen, „Vadkacsa” című drámája erről szól. Gyarló emberi csaták ezek, melyekben tobzódik a gonosz: „Nem jó szándékkal buzgólkodnak értetek, hanem el akarnak benneteket tőlem szakítani, hogy aztán értük buzgólkodjatok.” (17)

Pál önzetlenül, Krisztus ügyéért szolgált, beleadta teljes életét, vállalt minden fájdalmat, csakhogy kiformálódjon a galaták között a Krisztus! Isten formálja ki közöttünk a Krisztust, de kezdjük el megbecsülni azokat, akik ezért fájdalmasan odaadó, önzetlen és szent buzgósággal fáradoznak! (17–18)

Szerző: refdunantul  2021.09.22. 04:00

süti beállítások módosítása