A húsvéti örömhírt először az asszonyok hallják meg, köztük magdalai Mária, a korábban megkötözött és bukott nő, akit Jézus megszabadított (1). 

Az asszonyok a sírhoz mentek, kérdésekkel, aggodalmakkal: „Ki fogja a követ elhengeríteni nekünk a sírbolt elől?” Miközben „sírokat ápolunk”, életünk tele van a pillanatra vonatkozó kérdéssel és aggodalommal, és életidőnk nagy része olyan dolgokkal telik, amelyek totálisan mulandók, jelentőségüket vesztik. Sírokat ápolunk, aggodalmak és kérdések között (2–3).

Nagy kegyelem, amikor felnézhetünk a sírápolásból! Nagy kegyelem, amikor meglátjuk, hogy amiért aggódtunk, az már megoldódott; amit kérdezgetünk, arra már régen választ kaptunk. Nézz fel! Amikor az asszonyok felnéztek, látták, hogy a kő el van már hengerítve a sír szájáról, pedig az igen nagy volt. Üres a húsvéti sír. Jézus testét nem kell megkenni, nincs ott. Életünk sokféle zártsága, halálos beszorítottsága szabadulást nyert: a „nagy követ” elhengerítették. Nem emberi erő lehetett képes erre! (4)

Ahogy az asszonyok láttak, azonnal hallották is a húsvéti örömhírt, az angyal igehirdetését, amely minden emberi félelem uralmát elveszi: a megfeszített Jézus feltámadott. A sorrend ma fordított: aki a húsvéti örömhírt meghallja, az kezd el feltekinteni, látni; az ilyen ember bizonyosságot nyer, anélkül, hogy bizonyítékokat keresne (5). 

Aki pedig hallott és látott, az elindul és hirdeti az örök élet örömhírét másoknak. Hiszen Jézus feltámadását azért kell továbbadni másoknak, mert Jézus feltámadása minket érint, értünk támadt fel, legyőzte a halált, megszerezte nekünk az örök életet; és e földi élet útján is előttünk jár! Nincs ennél nagyobb örömhír! Csak mondani kell, nem kell bizonyítani! Mindenkinek mondani kell, de úgyis csak a „tanítványok” lesznek fogékonyak rá, vagyis nekünk nem az eredményre kell tekintenünk. A keresztyénség nem az eredményességen múlik. Sőt, a tanítványok közül kiemeli az angyali igehirdetés Pétert, a bukott tanítványt. Isten nem engedi el övéit, felemeli az elbukottat is, nem hagyja elveszni! (6–7)

Először az ember, ekkorra jó hír hallatán, szinte megnémul, megdöbben (8). Az asszonyokkal is ez történt, de aztán elindultak és szóltak (16,10).

Szerző: refdunantul  2021.09.09. 04:00

süti beállítások módosítása