Amikor Jézus továbbhaladt – így vezeti be Márk Lévi elhívásának történetét (14). Márk evangélista nyomatékosan hangsúlyozza, hogy Jézusnak nem volt sem „háza”, sem „otthona”. Jézus vendég volt mindenütt, aki folyamatosan úton volt, hol egy kapernaumi házban (2,1–12), hol a tengerparton tanított az Isten országáról (13), majd onnan is továbbhaladt másfelé (14). Jézus követőinek is tudniuk kell, hogy nincs „itt” maradandó lakásunk, ezért az eljövendőt, az eljövendő Urat keressük (Zsidókhoz írt levél 13,14). Mi emberek, hitben járva is keressük persze az otthon biztonságát; tudja is ezt a mi Urunk, ad nekünk védett otthont, családot, gyülekezetet; de azért, hogy ott megerősödve a hitben, minden nap elinduljunk a szolgálatba; miközben tudjuk, hogy „itteni” otthonunk csak ideiglenes: Jézus Krisztusban van a mi örök hazánk.

Jézust a tenger mellett is, ahogy a kapernaumi házban is, nagy sokaság hallgatta (13). Márk kifejezése: „az egész sokaság” (13). Ez a visszatérő kép Jézus hatalmának, és az emberre való igényének egyetemességét hirdeti. Mindenkinek szüksége van Jézus tanítására, hiszen Jézus úgy tanított, mint akinek mennyei hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók (1,22). Jézus hatalommal szólt az Isten országáról. Ez a hatalom azt jelentette, hogy akit megszólított, az nemcsak hallott az Isten országáról, annak örök boldogságáról, öröméről, bőségéről; hanem mindjárt részesült is abból. Az igehirdetés hatalma, ma is ez: Jézus hatalmával szólni az Ő Igéjét, hívó szavát, mindenkinek, az „egész sokaságnak”, elkülönülés, válogatás nélkül; és az Úr majd cselekszik. Lévi elhívásának története is ezt hirdeti: mindenkinek szól ez a hívás, isteni hatalommal; Jézus szól, megszólít és részesít is mennyei javaiból.

Jézus Lévit konkrét élethelyzetében látta meg, a vámszedő asztal mellett ülve (15). 

Jézus a sokaság között is meglátja azt, akit éppen akkor meg kell látni. Ő így lát bennünket is; meglát kiválasztó, elhívó tekintetével; konkrét örömünkben, bajunkban, nyomorúságunkban, és kihív bennünket onnan. 

Jézus, hatalmas szavával beleszól Lévi életébe, tanítványává, követőjévé teszi őt. Jézus tanítványává nem az emberi képességeink tesznek, hanem Jézus elhívó, hatalmas szava. 

Ez itt különösen is hangsúlyt kap, hiszen Lévi vámszedő, akit a rómaiak kiszolgálása miatt saját népe – emberileg joggal – megvetett, népáruló bérencnek tartott, aki a több pénzért – hogy neki is jusson a beszedett vámból –, a saját népét is megkárosította, akár nyerészkedően megzsarolta. A vámszedőket tisztátalanoknak tartották, kultikus értelemben is, mert pogányokkal, azaz rómaiakkal érintkeztek. A vámszedőket vallásilag és társadalmilag is kiközösítették, és nyilvánvalóan a bűnösök és pogányok közé sorolták őket. 

Mindezt Jézus is tudta, mégis meglátta, megszólította, elhívta Lévit. Jézus ezzel egy olyan határt lépett át, amelyet hiába kritizáltak és fenyegettek népének és korának éppen bevett ideológusai (15–16), Jézus isteni hatalma mennyei távlatokban látott és nemcsak saját korának szemüvegén át; sőt, egyenesen küldetéseként határozza meg ezt a látásmódot és az ebből következő cselekvést (17). Jézus követői is mindig látják saját korukat, de egyben túllátnak az adott kontextuson, és aszerint szólnak, cselekszenek. 

Ilyen radikális az Isten kegyelme, még egy Lévit is elhívhat. Isten kegyelme áttör minden vallási és társadalmi korlátot, a legmegvetettebbek és a legmélyebbre süllyedtek előtt is megnyitja a kegyelem ajtaját. Jézus Krisztus nem ismert reménytelen helyzetet. Akiket azonban ez az isteni hatalom megszólított, azok elkezdték Jézust követni, az Isten országában újjászülettek, mássá lettek, és bizonyossággal tudták, hogy hová tartoznak.

Szerző: refdunantul  2021.07.16. 04:00

süti beállítások módosítása