A Tízparancsolat egyes, ide vonatkozó parancsolatai váltakozó sorrendben, kibontva jelennek meg ebben a fejezetben. A fejezet újszövetségi dimenziókat nyit meg, mert úgy magyarázza a parancsolatokat, mint ahogy azt Jézus Krisztus tette.

A szentség mindig a felebaráti szeretetben mutatkozik meg. Ahol a felebarát szeretete nem érvényesül, ott hivatkozhatunk Istenre, vallásra, kultikus tisztaságra; valójában a gonosz, és nem az Isten uralma alatt vagyunk. 

Arról van itt szó, amit Jézus Krisztus hirdetett a nagy parancsolatban (Lukács 10,27), amit már itt is olvashatunk Isten és a felebarát szeretetének összetartozásáról (18), amit aztán Jézus Krisztus isteni erejével hitelesen megélt, és amire megváltott és újjászült bennünket. 

Pont itt van a „bökkenő”, mert sok kívülről látható szentet ismerek, akiről kiderül, hogy az alapvető emberi kapcsolatai sincsenek rendben. Ezek mind a konfliktushelyzetekben derülnek ki, mert beszédes, ahogy ilyenkor viselkedik az illető; és bizony, aki nehéz helyzetekben nem a békés megoldásra törekszik; sőt, akár Igékre hivatkozva is, inkább súlyosbítja a helyzetet, ott a szentség csak máz. Békességszerzők vagyunk-e? (5–8; Máté 5,9)

A mi szentségünk Jézus Krisztusban van, mert e testben soha nem leszünk tökéletesek (2Korinthus 5,6), de ennek a kegyelmi állapotnak áldott és biztos jele, hogy az ilyen ember, az Úr erejét kérve, mindent megtesz azért, hogy ne nehezítse, hanem kezelje, gyógyítsa a feszült, harci helyzetet; és végképp ne bonyolítsa azt. 

Ebben a békességszerző szentségben az irgalmasság cselekedeti is mindig jelen vannak. Az Isten emberének szentsége a békességszerzés és az irgalom: a kiszolgáltatott jövevények, szegények, napszámosok segítése (9–10; 13; 34), a kiszolgáltatottak, például a siketek és a vakok segítése (14), de a kiszolgáltatottak sorát folytathatnánk. Ennek a felebaráti szeretetnek része, hogy nem csapjuk be egymást, nem raboljuk ki egymást, nem sanyargatjuk a másikat semmiféle módon, nem vagyunk részrehajlók az érdekeink szerint, nem rágalmazunk, nem gyűlölünk, nem vagyunk bosszúállók (11–17), tiszteljük az időseket (32). Nem is sorlom tovább a mai igeszakasz elvárásait… 

Bizony, megváltásra és valóságos újjászületésre szorulunk! A szentség alapja az élő hit, amely kizár minden pogány, idegen hitet, szokást, gyakorlatot (23–28).

A felebarát fogalmára négy kifejezést használ az igeszakasz: honfitárs, néped fiai, felebarát, embertárs (15–18). Nagy kérdés, hogy ezek közül melyik lép túl a saját nép határain – talán az embertárs –, de ennek megvitatása helyett inkább azt szögezzük le, hogy a teljes fejezetből egyértelművé lesz: Isten akarata az, hogy egymás hite által épülve, a sajátjainkról és a testvérek közösségéről gondoskodva, túl kell és lehet lépni mások felé, hiszen ez Isten népe szolgálatának lényege. Noha az egész világ baját nem vehetjük magunkra. Teljes megoldást, megváltást sem adhatunk a hasadt világ bajaira. Erre csak az Úr képes.

Szerző: refdunantul  2021.02.27. 04:00

süti beállítások módosítása