Amikor kipakolunk egy házat, akkor látjuk, milyen „koszban” éltünk, minden odafigyelés ellenére is, és milyen retkesek a falak, hullik a vakolat. Hány épületet, közöttük hány parókiát láttam ilyen állapotban, de templomot is… Isten Igéje kiterjed életünk minden területére, és szentségének, tisztaságának igénye testünkre, lelkünkre, ruhánkra, lakóhelyünkre, egész életünkre kiterjed. Ugyanakkor éppen ebben az igényben látjuk azt, hogy milyen tisztátalanok vagyunk, mindenestől és mindenünkkel együtt. Aki minden tekintetben „takarít”, az ilyen ember tudja ezt és vágyik a tisztaságra. Aki már nem takarít, az beletörődött a mindent eluraló tisztátalanságba… Isten népe, a hit embere nem törődik bele a „világpiszokba” – Németh László így nevezte a mindent eluraló bűnt –, de azt is tudja, hogy a valódi tisztulást csakis az Isten hatalma és kegyelme ajándékozhatja nekünk. A törvény szerint a pap állapította meg a ház tisztaságát (48), amely kifejezi, hogy a tisztulás nem tőlünk jön, de nekünk könyörögni kell érte, beismerve a megemésztő, gyötrő „koszt”.

A ház poklossága olyan penészesedést, gombásodást jelentett, amely nyirkos környezetben jöhet létre, és amely veszélyes lehetett a teljes épületre, de még inkább a házban lakókra. Az épület tisztasága a benne élők tisztaságát szolgálta. Az épület az emberért van (33). A tárgyak vannak értünk, nem mi a tárgyakért, noha vannak nagyon fontos tárgyaink, amelyek Isten kegyelmeként kísérhetnek csak végig bennünket életünk során; a sorrend azonban soha nem fordulhat meg! A kőből készült házakra vonatkozó tisztulási szertartás akkortól érvényes, amikor Isten népe bevonulhatott az Ígéret Földjére (34). A kőházak építése az örök hazára utal, de soha ne felejtsük el, hogy nekünk itt nincs maradandó városunk (Zsidókhoz írt levél 13,14). 

A kezelés során a teljes házat kipakolták. Egy házat kipakolni olyan, mint az életünket kipakolni, egy sereg felesleges dolgot elengedni, külső és belső nagytakarítást tartani, a szemetet meglátni, összeseperni, kivetni… Annyi felesleges „cuccot” hordozunk, testi és lelki értelemben egyaránt. Áldott legyen az Isten, hogy megmutatja, mit kell kidobni, és mi az, ami maradhat, mert fontos, mert továbbra is szükséges, vagy szabad hordozni, szolgálatból, illetve életünk örömeként. Vannak tárgyaim, amelyeket nehéz lenne elengedni, és imádkozom, hogy életem végig velem maradhassanak. Noha ez ó-emberi kérés, ezért legyen minden az Úr akarata szerint, hogy semmi ne legyen bálvánnyá. Amennyiben eltűnt a „ház poklossága” akkor a korábban szokásos áldozatokkal tisztították meg a házat (48–53). Az úgynevezett „kétmadaras szertartásról” olvastunk már. A kivéreztetett madár a régi élet, a szabadon elrepült – izsópos forrásvízben megfürdetett, cédrusfáról elrepült – madár az új kezdet szimbóluma, amely Isten ajándéka, Jézus Krisztusban. A vér a helyettes áldozat, és forrásvíz és az izsóp a tisztulás, a cédrusfa a szabadító Isten hatalmának kifejezői. 

Amennyiben a ház nem tisztul a kipakolás után, akkor a ház fertőzött köveit eltávolították, a városon kívülre dobták a régi vakolattal együtt, és új köveket építettek a helyükre, újravakolva azt (39–42). Ha azonban, a kellő várakozási idő után sem sikerült megszüntetni a bajt, akkor az egész házat le kellett bontani (43–45). Ahol elterjed a kosz, a penész, a „poklosság”, ott az egészet porig kell rombolni, nincs mit foltozni. Isten, Jézus Krisztusban újjáteremt, nem pedig félmegoldásokat nyújt. A megítélt régit, válogatás nélkül és azonnal el kell engedni. Nagy kegyelem, ha tehetjük. Nagy nyomorúság, ha habozunk.

Szerző: refdunantul  2021.02.22. 04:00

süti beállítások módosítása