Mindig elromlik, megromlik, tönkremegy, bekoszolódik az, amibe belefogunk. Minden elgonoszul. Az elején még van lelkesedés, lendület, az újrakezdés örömével, aztán támad a kísértő, előjönnek az emberi gyarlóságok, és nemcsak alábbhagy a lendület, nemcsak elromlik az, ami szépnek indult, hanem elviselhetetlenné lesz, durva és halálos konfliktusokká torzul. Így van ez mindenütt? Így van ez közöttünk is? Költőien fogalmazva azt kérdezhetnénk, hogy hova lett a gyerekkor öröme, lendülete, reménysége? Babits „Esti kérdés” című versével együtt kérdezhetjük: Miért? Miért tűnik el? Micsoda örömöt jelentett, amikor először utaztunk fel a szüleinkkel Budapestre, a fővárosba, kicsattantunk az örömtől, és az induláskor az állomáson, majszolva a szendvicset, zakatoló szívvel lestük, hogy a kanyarban mikor tűnik fel a mozdony, és zöld, vagy piros dízel lesz-e? Akkor váltották le a gőzösöket a dízelmozdonyok. Hol ez az öröm? Nem a gyerekkor idealizálása ez? Az alapkérdés az, ami lényeges.

A fentiek nem öncélú emlékek, hanem nagyon is kapcsolódnak a mai Igéhez. Isten népe hazatérhet a fogságból, és máris, újból ott leselkedik a veszély, hogy nemcsak megfakulhat a hazatértek lelkesedése, hanem azonnal fenyeget az Isten szerető és megváltó szövetségének megszegése. Hányszor bukott már el az Isten népe, és hányszor kapott új esélyt! Most, amikor ismét megkapják az újrakezdés lehetőségét, máris arra kell figyelmeztetnie Istennek a népét, hogy űzze messze a hitetlenséget, az engedetlenséget, ne szegje meg a törvényt, hanem a templom és a város megújulásával együtt újuljon meg ő maga is, mert csak így lehet teljes az élete… A mi életünk pedig korcs, torz árnya annak, amit Isten szánt nekünk. Megöregszik minden új „itt”; elgonoszul itt minden, mert az Úr nélkül eleve gonosz is, csak lepleződik egy ideig. Egyedül az Úr képes bennünket újjászülni. Az újjászületés az Isten megváltó jelenléte az életünkben, amelyből Isten tisztelete fakad. Az újjászületés nem tökéletesség, de áldás és áldott élet mások számára is. Ezért szükséges újjászületni (János 3,7). 

A repülő irattekercs hatalmas, temérdek bűn fér el rajta. Két fő bűnt említ a tekercs: Isten nevének hiábavaló említését és a lopást, vagyis a Tízparancsolat mindkét kőtábláját. Az irattekercs méretei a szent sátor méreteivel azonosak, vagyis Isten szövetségi hűségének megszegésére utal az irattekercs. Ismét fenyeget ez a bűn, és vele számos, életet megnyomorító vétek, annak minden átkával. Az Úr áldó jelenléte nélkül ilyen az életünk: pusztítunk és pusztulunk. Ezt minden kozmetikázás ellenére tapasztaljuk (1–4). Ez a bűn zsoldja (Róma 6,23). A másik látomás ugyanerre utal, mert a fazékban ülő parázna asszony Babilonba űzése az idegen kultuszok és mindenféle, folyton fenyegető vallási elhajlás száműzésének fontosságát hirdeti (5–11). Nem lehet két úrnak szolgálni! (Máté 6,24) A két látomás együtt az ember alapállapotára utal: gonoszok vagyunk az Úr nélkül! Gondolj csak bele, miket gondolsz; miket szólsz, fecsegsz, írogatsz „elektronikus tollal” a világ elé, miket művelsz! 

Ahol felragyog az élő Isten dicsősége, és ahol az emberi életet körbeöleli az Úr szeretete, ott van esély arra, hogy megálljunk a kísértések idején; ha pedig el is bukunk, tudjuk, hogy van, aki felemel, és nem engedi elhalványulni bennünk a hitből fakadó örömöt és reménységet!

Szerző: refdunantul  2021.01.26. 04:00

süti beállítások módosítása