A levél írójának sok mondanivalója lenne még Jézus Krisztus főpapi tisztéről, de megáll, mert tudja, hogy olvasói nem képesek vele haladni, egészen egyszerűen nem értik azt, amit mond (11). 

Pedig a levél írójának ez az üzenet a legfontosabb (5,1–10): Jézus Krisztus az egyetlen főpap, aki egyszeri és tökéletes áldozatával minden bűnünkért eleget tett, és bennünket tökéletesen megváltott, megszabadított, megtartott. Ezt az egyetlen, tökéletes főpapságot fejezi ki a levél írója ezzel, hogy Jézus Krisztus nem ároni főpap, hanem a Melkisédek rendje szerinti főpap (1Mózes 14,18; Zsoltárok 110,4). A szerző Melkisédekre utalva akarta bizonyítani Jézus Krisztus főpapságának egyszer és mindenkorra szóló és egyedül érvényes voltát. Jézus Krisztussal a főpapságnak egy olyan új rendje kezdődött, amely semmilyen formában nem hasonlítható az ároni papsághoz. A zsidó főpap újból és újból kéri a bűnök miatti engesztelést, Jézus Krisztus ezt végérvényesen megszerezte népének (5,1). Jézus Krisztus örök üdvösséget ajándékozott övéinek (5,9). Ahogy Melkisédek – akiről keveset tudunk, aki egyszerre volt király és pap – megáldotta Ábrahámot, amikor Ábrahám tizedet vitt neki (1Mózes 14,18); úgy áldotta meg az Isten, hívő népét, Jézus Krisztusban, az örök főpapban, az örök üdvösséggel (5,9); és ebben az üdvösségben népét meg is tartja, szintén Jézus Krisztusban, az örökkévaló királyban, aki által Isten mindent fenntart és igazgat.

Ezt akarta elmondani a szerző, és ahogy szentlelkesen ír erről, egyszerre csak megtorpan, mert tudja, érzi, hogy az olvasók, a hallgatók nem tudnak vele jönni; nem értik azt, amit ír; nem tudják befogadni az üzenetet. Az akkori olvasók hallása eltompult, restek voltak a kegyességben, nem tanulmányozták az Írásokat, hitben elgyengültek, így – noha már nekik kellene tanítókká lenniük – ők szorulnak tanításra. Az akkori olvasók nem jutottak el a hit felnőttkorára, hitben gyerekek maradtak, akiknek tejes eledelre van szükségük, mert járatlanok az igazság igájában, és gyerekkoruk miatt mindenféle tanításoknak is ki vannak szolgáltatva, mert nem alkalmasak a „mindenféle szélnek” kitett világban az Isten szerinti jó és rossz megkülönböztetésére (11–14). Tény, hogy a Jézus Krisztus keresztjéről szóló ismeret befogadása kegyelmi állapot (1Korinthus 2,6), az alkalmasságunk kegyelemi állapot (2Korinthus 3,5), ahogy messiási állapot a jó és a rossz megkülönböztetésének képessége is (Ézsaiás 7,16); de aki kapta ezt a kegyelmet, abban növekednie kell (2Péter 3,18).

Ha a levél írója akkor megtorpant emiatt, mit mondjunk mi, egy olyan korban, ahol minden elvilágiasodott, és ahol „hivatalosan” nem fogadják el az élő Istenből, az Ő Igéjéből való kiindulást, ahol még a szeretet is egyfajta humanizmus… Csakhogy mire elég az emberi szeretet, amely leplezett önzés? Pedig mennyi mondanivalónk lenne, milyen életmentő, üdvösséges, gyönyörűséges az Isten Igéje; és a ma embere nem ebben gyönyörködik! (11) Mi azonban csak mondjuk, nem adjuk fel; nem baj, ha nem értik, akkor is szóljon az evangélium! Mindig lesz majd, aki érteni fogja, akinek megnyílik az értelme, a szíve, az élete (Ézsaiás 55,11; 1Korinthus 15,58).

Jób 26

Szerző: refdunantul  2020.12.05. 04:00

süti beállítások módosítása