AZ IMÁDSÁGRÓL…

– 1. Jézus nem azt mondja, hogy a nyilvános imádság képmutatás. Az öncélúan magamutogató, farizeusi kirakat-kegyesség a képmutató. Az ember nyomorúságos természetének része a képmutatás, amely csak a „kirakatra” ügyel, ami „haszonnal kecsegteti az üzletet”, de arra már nem figyel, ami a „raktárban” van. A nyilvános imádság fontos és szükséges: mert hitvallásunk része, nem szégyellve hitünket, kegyességünket (5).

– 2. A nyilvános imádság egyik fajtája a közös imádság. Közösen, hangosan azért imádkozunk, hogy együtt, egymás hite által épülve álljunk meg az Úr előtt. Ezt „szűk”, testvéri szeretet-közösségben gyakorolhatjuk. Ez egy szent értelemben intim közösség. Nem mindenkor, nem mindenhol, nem mindenkivel közösségben kapjuk a közös imádság lehetőségét. Senkit nem kényszeríthetünk erre. Mi magunk sem mindig vagyunk alkalmasak erre. Sok erőt, bátorítást adhat a közös imádság. Áldott az a család, boldog az a házasság, ahol ezt gyakorolhatják.

– 3. Jézus arra is figyelmeztet, hogy az imádság ne legyen „bőbeszédű” (7), hiszen tudja a mi Urunk, mire van szükségünk (8). Mi sokszor nem tudjuk. Vágyaink többnyire nem a mi javunkat szolgálják. Az imádság ne legyen bőbeszédű, egy harsogó világban különösképpen ne legyen az, mert az imádság mindig Isten beszédének, Igéjének befogadására készít fel.

– 4. Vannak olyan „imatémák”, amelyeket senkivel sem oszthatunk meg, mert azok csakis az Úrra tartoznak. A „belső szoba” csendjében elmondott imádságok mindig a legszentebbek (6), a leghitelesebbek, ahol az ember „kiöntheti szívét” (Jeremiás siralmai 2,19), megszabadulhat terheitől, megtisztulhat, és olyan üres edénnyé lehet, amit az Úr Lelke tölt meg az Isten országának kincseivel.

1Mózes 17

Szerző: refdunantul  2020.05.17. 04:00