Új egység ez a Példabeszédek könyvében, a 25–29. fejezetek szakasza, amelyeket a felirat szerint Ezékiásnak, Júda királyának idején gyűjtöttek össze, a Kr. e. 8. század végén. Nyomorúságos időszak ez Isten népének életében. Az asszírok már fogságba hurcolták az északi országrészt (Kr. e. 722), és fenyegetik a déli országrészt, benne Jeruzsálemet is. Ezékiás király az Úrhoz fordult népe és a maga nyomorúságában (2Királyok 19,1).

A nyomorúság, Isten népe számára olyan ítélet, amelyben Isten kegyelme felragyog. Isten soha nem engedi el népe, benne az egyes hívő ember kezét, még a hűtlen népére kiszabott, jogos büntetésben sem. Sokakban a nyomorúság megkeményíti a szívet. Isten népe számára a nyomorúság hitébresztő, hiterősítő.

Javunkra lesz a nyomorúság (Ézsaiás 38,17). Ennek részleteit emeljük most ki, a mai igeszakaszból. Kikutathatatlan az Isten, mert Ő a dolgokat elrejti (2). Hiába akarjuk „királyként” kikutatni azokat; végül csakis az Úr kegyelmére való ráhagyatkozás marad nekünk. Ezékiás is megtanulta ezt betegsége során (2Királyok 19,1). Elég belekapaszkodnunk abba, amit Isten kijelentett nekünk (5Mózes 29,28). Elég megragadnunk a kijelentés lényegét: a feltámadott Jézus Krisztus üdvözítő evangéliumát. Minden nyomorúságban ehhez segíti Isten, az Ő népét. Aki pedig ráhagyatkozik az Úrra, annak ajtók nyílnak meg, nem sejtett titkok tárulnak fel, a mélységek fölött is magasságok… (János 13,7) Isten hívő népe ugyanis árnyaltan lát, más titkait tiszteli (9), nem tárja fel, látja a mélységeket, de a szakadék fölötti hídon áll.

Lukács 19,11–27

Szerző: refdunantul  2020.03.25. 04:00