Az ember igazából egyedül van fájdalmaival és örömeivel is. Az én fájdalmamat nem érezheti át soha senki más, csakis én. Az én örömömnek valódi részese csakis én magam lehetek. Jóleső az együttérzés, de az csak mulandó és felszínes lehet. Fordítva is így van ez: én sem tudok egy határon túl a másik keserében és örömében részt venni. A másik fájdalma nekem nem fáj. Egy idő után a haldoklókat is „sorsukra” hagyjuk. A másik öröme engem iriggyé tehet. Beteges dolog is lenne, egy határon túl részt venni egymás ilyetén személyes életében; márpedig vannak olyan „bensőséges” körök, amelyek ezt akarnák kikényszeríteni.

Tehát, bizonyos értelemben „idegenek” vagyunk egymás számára. Bármilyen ódákat zengünk is a közösség fontosságáról és csodájáról; a lényeget illetően magányosak vagyunk. Babits Mihály írta meg ezt „A lírikus epilógja” című versében: „Csak én birok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban: a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam. S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi, de hogyha van is, Isten tudja hogy' van? Vak dióként dióban zárva lenni s törésre várni beh megundorodtam.”

Aki az Urat féli, annak viszont erős oltalma van (26). Ez az oltalom Jézus Krisztusban megváltó oltalommá lett, ami azt jelenti, hogy saját örömünket és bánatunkat nemcsak elismerte, hanem le is vette rólunk az Úr. Ez a megváltás azt jelenti, hogy nem maradhatunk többé saját magunk börtönében! A megváltott ember elsősorban nem a saját örömeivel és fájdalmaival foglalkozik; nem terheli ezzel a másik embert sem, mintha a saját maga öröme és fájdalma lenne a világ legnagyobb ügye. A megváltott ember megszabadult saját maga bűvkörétől. A mai igeszakasz úgy beszél az Úr megváltó oltalmáról, mint ami a halál csapdáinak kikerülésére vezet (26). Nincs halálosabb csapda annál, mint amikor beleragadunk önmagunkba. A „nagy és sztárolt hívő emberek” többsége sem jut tovább önmagánál: önmaga hite, kegyessége, igaza, buzgósága, öröme és baja az állandó téma; sokszor ügyes takarásban. Valójában mindig csak magunkról van szó! Az Úr hatalma törheti fel önmagunk bűvkörének dióját, mint ahogy feltörte a húsvéti sírt is. Egyszer csak észrevesszük a másik embert; nem mindjárt Afrikában; hanem közvetlenül mellettünk. Éppen ettől lesz áldássá saját örömünk és keserűségünk is, amit soha nem kell megtagadni, amit szent belső körben meg is lehet majd osztani, mindenekelőtt az Úrral.

Lukács 15,1132

Szerző: refdunantul  2020.03.12. 04:00