Az Úr kegyelmének esztendeje az örömünnep évére utal (3Mózes 25,8–55). Minden ötvenedik esztendőben elengedték az adósságokat, felszabadították a rabszolgákat, visszaadták az elszegényedés miatt kényszerből eladott javakat. Ennek jeleként megfújták a kos szarvából készített kürtöt: szabadulást hirdettek Isten népének körében, az Úr kegyelmének esztendejét. Mekkora fellélegzés lehetett ez az „elengedés”! Annak közeledte reménységgel töltötte el a nyomorultakat.

Jézus Krisztus egyértelműen magára alkalmazta ezt az ézsaiási próféciát, mint ami az Ő eljövetelével teljesedett be (Lukács 4,17–21). Jézus Krisztus azért jött, hogy örömhírt hirdessen, gyógyítson és megszabadítson: „elengedjen”. Az Isten Lelke erre felkente, felhatalmazta Őt, mint Isten Fiát (1). Jézus Krisztusban kegyelem alatt vagyunk. Ez annyit jelent, hogy akkor is megszabadultunk, ha ebben a világban már nem gyógyulunk meg, és emberi örömök itt már alig érhetnek bennünket. Őbenne akkor is megszabadultunk, ha itt már soha nem adhatják vissza nekünk azt, amit elvettek tőlünk. Az Úr „elengedett”! Ezért Jézus Krisztusban mi is „elengedhettük” azt, amihez itt görcsösen ragaszkodtunk; és sokkal többet kaptunk helyette: örök életet.

A názáreti zsinagógában a mi Urunk a tagmondat közepén megállt az ézsaiási prófécia olvasásában, összegöngyölítette a tekercset, és úgy fűzte hozzá a magyarázatot. A tudós hallgatók meg is rótták azért, hogy csak Isten kegyelméről szólt, és Isten bosszúállásáról nem. Éppen ez a krisztusi, üdvözítő szándék tette világossá, hogy akik ezen megbotránkoznak, azok még mindig Isten jogos haragja alatt állnak (Lukács 4,22–30). Aki kegyelmet nyert: az örömhírt hirdet, irgalmasan cselekszik, és reménységgel tekint szét…

Lukács 8,1–15

Szerző: refdunantul  2020.02.18. 04:00