– Minden tényleges támadást megelőz egy agyafúrt lélektani hadviselés. A tényleges támadás során aztán a korábban megfélemlített emberrel, néppel már azt művelünk, amit akarunk. Erről beszél a mai igeszakasz, ezt igazolja a történelem számos nyomorúságos eseménye.

Nézzük a lélektani hadviselés mozzanatait!

Szanhérib, asszír király körbevette Jeruzsálemet, és bezárta az ott lakókat, mint madarat a kalitkába (Kr. e. 701). Előtte legyőzte Júda megerősített városait, porrá zúzta Lákis városát. Majd onnan követet küldött Ezékiás királyhoz (1–3).

A követ megfenyegette a királyt, hogy ne bízzon Egyiptomban, mert az törékeny nádszál, és ha arra támaszkodik, a nád átböki a kezét, vagyis kudarcot fog vallani vele. A fenyegetés, Isten féltő szeretete szerint, egybeesik Ézsaiás korábbi szavaival (30,7; 31,3).

Az asszír követ megfélemlítette a körbezárt népet – saját nyelvükön, hangosan, hogy értsék – ha nem adják meg magukat, a saját ganéjukat eszik majd, és a saját vizeletüket fogják inni, vagyis nagy kínban lesz részük, mire meghalhatnak (4–12).

Ugyanakkor a követ megzsarolta őket: de ha megadja magát a város, egy darabig a saját földjeiken élhetnek; majd a sajátjuk helyett kapnak valahol kárpótlást, de mégis élhetnek (16–17).

Végül Szanhérib követe elbizonytalanította őket a hitükben, gyalázta az élő Istent, majd az Urat más bálványistenekhez hasonlítva kijelentette, hogy hiába bíznak Őbenne, nem fognak megmenekülni, mert más istenek sem segíthettek a saját népükön. Jobb, ha megadják magukat! (7; 18–21)

Ezékiás emberei megszaggatták a ruháikat, úgy mentek királyuk elé, az asszír követ szavait hallva (22). Mi is megszaggathatjuk a ruhánkat, és bűnbánatot tartva járulhatunk az Úr elé. A bűnbánatban az ember könyörögve kiált az Úrhoz: mert fél, megretten, mert tudja, hogy egyedül nem bírja el a terhét. Igen, ezek a lélektani hadviselési mozzanatok legyőzhetnek minket már az elején. Elég arra gondolni, amikor az ember beteg lesz, sok testi kín között. Mi mindent odaadna az ember a maga bőréért. A bűnbánat azonban mégis annak a jele, hogy nem az ellenségnek, hanem az Istennek adtuk meg magunkat, és Őhozzá menekültünk gyengeségünkben. Amíg van bűnbánat, addig még az Úr előtt vagyunk – gyarló, félelmekkel teli és hitetlen nyomorúságainkban is –, addig még van remény. Istenünk nem marad néma (21).

Jelenések 21,9–27

Szerző: refdunantul  2020.01.24. 04:00