Mi kell az embernek? Ha szerény, akkor biztonság, kényelem, mérsékelt örömök; ha nagyravágyó, akkor hatalom, gazdagság és saját vágyainak korlátlan kielégítése. A világ istenei ezeket kínálják; akkor a Baal- és Aséra-kultusz, mint termékenységi kultuszok; ma ezer más istenként tisztelt gondolat, szándék, cselekvés kínálja ugyanezeket; ide sorolva a vallásként kikiáltott istentelenséget is. Ahogy akkor mindent áthatott a kánaáni istenek tisztelete – még Gedeon apjának udvarában is ott állt az idegen isten oltára –, úgy járja át most is az életünket sokféle bálvány, Isten népének életét is. Tudom, nem modern, nem progresszív gondolat ez, de biblikus.

Az Úr parancsa úgy hangzott Gedeonhoz, hogy rombolja le apja idegen oltárát, építsen oltárt Őneki, az élő Istennek, aki teremtett, megtart és bölcsen igazgat mindeneket (25–26). Gedeon félt, mert a közharag halállal sújtja, ha a „divatos irány” ellen fordul; de éjszaka mégis megtette azt, amit az Úr parancsolt. Érthető, hogy félt! Annál inkább értékelendő az engedelmessége. Az engedelmesség a lényeg, nem a hősiesség (27). Az Urat képviselni, e-világi bálványok helyett, mindenkor áldott és kockázatos hitvallás, amely nem maradhat titokban. Minden napvilágra kerül egyszer, a bűnök ugyanúgy, mint az erőtlenül megvallott hitünk is. Ez az utóbbi kegyelem az előbbire. Milyen fontos kijelentés: az emberek addig kérdezősködtek, kutattak Ofrában, Gedeon városában, amíg végül kiderült, hogy Gedeon rombolta le a Baal-oltárt. Mi, emberek, nagy nyomozók vagyunk, ha a másikról van szó, ha a másik ügyeit kell firtatni; addig kutatunk, amíg találunk (28–29). 

Kialakul egy hitvallásos helyzet, ahol Jóás, Gedeon apja, nemcsak a fia életét védi, hanem ő maga is kimondja végre azt, amit eddig nem mert, és ezzel hitvallást tesz az Úr mellett: „Pereljen a Baal magáért, ha valóban Isten!” Lefordítom. Ez azt jelenti, hogy mutassa meg magát az a sok bálvány, akik megbabonáznak „itt” bennünket, amikor baj van. Mit segít az élet alkonyán – és az élet alkonya nem kor függvénye – hatalom, hírnév, vagyon, vágyak, haladó gondolatok, szabadság, progresszivitás, bármiféle termékenység? Ez nem egy olcsó és sablonos érv, amely kijátssza az Isten ígéreteit a földi élet ellenében; hanem ez az egyetlen valós érv. Amikor ezt Gedeon apja ki merte mondani, akkor a többiekben is „megtört a hamis varázs”, mert erre nem tudtak mit mondani (30–32). Ez a földi élet az Isten ajándéka, az örök élet távlataiban, az Úr Jézus Krisztusban. Építs először oltárt az élő Istennek, az életedben, és a földi élet minden javai is áldottan, a maga helyén és idejében, megadatnak neked! (Máté 6,33)

Szerző: refdunantul  2021.05.14. 04:00

Gedeon, a fosztogató mindjániak miatt, egy présházban, vagyis egy földbe vájt üregben, éppen búzát csépelt. Gedeon nem éppen egy erős vitéz; ott kuksol a présházban, hogy elbújva, a termést megóvja a fosztogatóktól (6,11). A hitében sem a legerősebb vitéz, hiszen kérdése a mindenkori emberi kérdés: „Ha velünk van az Úr, miért ér bennünket mindez? Hol vannak mindazok a csodák, amelyeket véghezvitt az Úr?” (12–14) Gedeon, nyomorúságában rákérdez az Isten jelenlétének csodájára, miközben először észre sem veszi, hogy ő már ennek a csodának a részese.

Gedeon elhívása és Mózes elhívása hasonló (2Mózes 3). Isten elküldi őket a szolgálatba. Ők visszakoznak: kik ők, hogy ezt megtegyék, hiszen ők a legszegényebbek és a legkisebbek. Erre kapják az Úr bátorító, mindenre elégséges válaszát: „Majd én veled leszek!” (14–16) Ennek az isteni bátorításnak jelét is kapják (17–22). Számos isteni jeltől hemzseg az életünk, nem is beszélve arról, hogy Isten az eseményeknek is az Ura, övéi életében csak úgy történhet, ahogy történik: áldott vezetés alatt állunk. Gedeonról kiderül, hogy milyen erős ő, az Úrban. A feltámadott Jézus Krisztus megerősít bennünket (Filippi 4,13). Erőnk önmagában mit sem ér, illetve csak rombolásra elegendő. Isten kezében azonban életünk úgy erősödik meg, hogy mások számára is áldássá leszünk. Isten velünk van (Máté 1,23). Jézus Krisztus felment a mennybe, hogy Igéje és Lelke által mindenütt jelen legyen, ahol küldetésben állnak (Máté 28,18–20), ahol segítségül hívják az Úr nevét (Róma 10,13).

„Majd én veled leszek, és úgy megvered Midjánt…” (16) Mire erősít meg bennünket az Isten, a mennybe ment Krisztus Lelke által? Isten népének fel kell vállalnia a maga gyengeségét, miközben elfogadhatja Isten megerősítő kegyelmét, amely szolgálatba küld. Ez a szolgálat, a környező világban, nem keresi, főként nem provokálja ki a konfliktusokat; de nem is bújhat meg egy présházban, a saját túlélését szolgáló gabonáját csépelve, netán a saját kis békességét élvezve. Az Urat szolgálva, az Ő erejével, előlépünk az evangéliummal, és ezért, ha szükséges, felvállaljuk a konfliktusokat. Nem keressük, nem provokáljuk ki azokat, de felvállaljuk, ha kell! Ugyanakkor ki kell mondani, hogy a ránk bízott üzenet, Jézus Krisztus megváltó és békességet szerző evangéliumának ügye, egy határon túl, a konfliktusokat sem vállalhatja fel. Az lehetetlen, hogy Jézus Krisztus megváltó szeretetének örömhírét és békességszerző evangéliumát, az örök élet Igéjét úgy hirdessük, miként Izráel úgy megverte Midjánt, hogy az soha többé nem állt fel (16). Jézus Krisztus igazsága így nem hirdethető. Az agresszív konfliktusok felvállalása nem méltó a Krisztus ügyéhez; még akkor sem, ha miénk is az igazság, meg a békesség, meg az erő, meg az ígéret: „Békesség neked, ne félj, nem halsz meg!” (23). Azért a miénk ez az ígéret, hogy másé is legyen… 

Hadd tegyem végezetül „zárójelben” hozzá mindezekhez! Remélem, imatémám, hogy megadatik földi életünknek az az ideje is, amikor Istennek kedves módon, minden konfliktus közül kivonulva, a saját fügefánk alatt, igenis élvezhetjük a saját békességünk és gabonánk örömét, a mieink között, bármilyen idegen és bántó nyilvánosság nélkül, elbújva a saját portánk zugaiba. Jó lesz az! 

Szerző: refdunantul  2021.05.13. 04:00

Ha azt tesszük, amit rossznak tart az Úr (1), akkor annak jelei világosan, konkrétan kiolvashatók a mai Igéből (2–5). Erős kézzel bánunk egymással. Ma én teszem ezt a másikkal, holnap a másik teszi ezt velem. Az „erős kéz” itt azt jelenti, hogy kiszolgáltatottá leszek a másik előtt, és a másik visszaél a kiszolgáltatottságommal és a saját időleges hatalmával (2). Nincs ennél rettenetesebb állapot, mint amikor ilyen módon egymás kezére ad bennünket a mi Urunk. Ez az erős kéz tönkreteszi a másikét; nem tiszteli a másik értékeit, javait, életfeltételeit, mindent elvesz, az életet is elveheti… Az erős kéz sáska módjára bánik a másikkal, amely elől hiába próbálunk, nem tudunk elrejtőzni (2). 

Egy szent elrejtettség létezik, amely a halál árnyékának völgyében és minden kiszolgáltatottságban az: Az Úr megváltó kegyelme. Amikor az ember ráébred a saját szegénységére, minden tekintetben való kiszolgáltatottságára, és az Úrhoz kiált, akkor már kegyelem alatt van (6). A szegény ember Úrhoz fordulása a megtérés. A megtért ember ettől kezdve figyel a „prófétára”, figyel Isten hirdetett Igéjére, az abban megszólaló, szabadító evangéliumra, Jézus Krisztusra. Ez a mai igeszakaszban is így olvasható (7–9): Isten kimentett minket a halálos, kiszolgáltatott szegénységből, és nekünk adta az országot (Lukács 22,29). Istenünk, Urunk van, aki Atyánkká lett a Jézus Krisztusban (10). A kiszolgáltatottságnak van határa, hét év, hetven év; de az Úrban nem tart örökké (1; Jelenések 2,10).

Aki az Úrhoz fordult, abban elkezd munkálni az Isten, a rossz helyett a krisztusi jó. Ettől kezdve az erős kéz – noha az ebben a világban továbbra is fontos – megtelik szeretettel, nem él vissza a hatalommal, felemeli a kiszolgáltatottat, és nem bántja a másikét, de nagyon szereti, tiszteli, megbecsüli azt, amit ő maga kapott az Úrtól. Isten népe csakis ilyen lehet. Kiáltsunk az Úrhoz!

Szerző: refdunantul  2021.05.12. 04:00

Ez a győzelmi ének az Urat magasztalja, a szabadító Istent, mert a győzelmet mindig Ő adja; és csak az a győzelem maradandó és áldott, amelyet Ő ad (2–3). Ahol egy ember és egy nép megtapasztalja az Úr szabadítását – ahogy azt Izráel népe is megtapasztalta a Sínaitól Edómig (4–5) –, ott feltámad az életkedv: ott valódi, de alázatos, Istent magasztaló öröm támad. Van miért örülni: Feltámadott az Úr (1Korinthus 15,20), megszabadított, megváltott emberek vagyunk! A szabadítás örömét nem tudjuk magunkban tartani, arról mindenütt, a „legfelsőbb” helyeken is, bizonyságot kell tenni; amiként Debóra magasztaló éneke is királyok és fejedelmek előtt hangzik fel (3).

Ennek a győzelmi éneknek örömét, embertelennek tűnő részletei ellenére is, úgy érthetjük meg (23–30), ha fontolóra vesszük azt, amit az ének is említ: olyan félelemben élt Isten népe az ellenségei miatt, hogy amikor útra keltek, rejtett ösvényekre kényszerültek, bujkáltak, állandó életveszélyben szoronkodtak (6). Mi jóléti nemzedék vagyunk, minket már nem bántott, soha senki. Mi el sem tudjuk képzelni, mit jelent ez… Isten azonban nem engedi, hogy népét bántsák! A reménytelen helyzetben szabadítást adott az Úr, mégpedig úgy, hogy szabadítót támasztott, Debórát, egy asszonyt. Amikor a nép Isten által támasztott vezetőt kapott, kiderült, hogy Debóra nincs egyedül; sokan álltak még mellé; akárcsak Illés idejében, aki egyedül érezte magát, és támadtak mellette még hétezren (1Királyok 19,18). Ahol van pásztor, ott megelevenedik a nyáj (7–10); ahol Istennek kedves vezetés van, ott felcsendülnek az Úr igaz tettei (11). Persze soha nem teljes az egység. Mi lehet teljes ebben a világban? Akkor is voltak bizonytalanok és hezitálók, Isten népe között is. De éppen az a csoda, az Úr cselekvése, hogy az Úr nevében már a kevéske összefogás is elég. A kovász megkeleszti a tésztát (12–18). 

Debóra teljes szívéből magasztalja az Urat, hiszen teljes az ő öröme; győztek a túlerőn (19–22): a lehetetlen lett lehetségessé, az Úrral (Máté 19,26). Még a halál túlerején is győzelmet adott az Úr! Akiket az Úr szeret, azok olyanok, mint a kelő nap ereje (31). 

*

Méróz is ingadozott. Bárák nyilván átvonult a területén. Átkos dolog nem állni oda, ahol Isten angyalai harcolnak (23).

Jáél viszont áldott, aki a lehetetlen helyzetben tett valamit az ügyért! Bátorságának értékelésébe nem szövődnek emberi szempontok. Tette, az Újszövetség mértékével mérve, visszariaszt. Ha azonban összevetjük Jáélt, Sisera anyjával – aki aggódva, de igazából zsákmányra és diadalra szomjasan várja fiát, hogy az festett kendőt borítson a vállára – akkor máris látjuk a különbséget. Az élet nem zsákmányszerzés alkalma, hanem – az Úr kegyelméből – része Isten váltságműve egészének! (24–30)

Szerző: refdunantul  2021.05.11. 04:00

Az Úr szabadítást adott népének, hiszen Ő vonult népe előtt (4,14), amikor Debóra prófétanő ideje alatt, Bárák vezetésével, legyőzték Jábín, kánaáni király hatalmas seregét, amelyet Sisera vezetett (4,1–6). 

Lám, itt előttünk áll egy prófétanő, Debóra, aki most éppen Isten népének vezetője is. Isten férfiakat és nőket, mindenkor egyaránt felhasznált, akarata és jótetszése szerint, szabadító tetteinek hirdetésében és megvalósításában. Olyannyira, hogy Bárák, a hadsereg vezetője fontosnak tartotta, hogy Debóra prófétanő maga is elkísérje őt az ütközetbe, saját dicsőségének csorbulásával sem törődve (4,8–9). Milyen nagy tekintélye lehetett Debórának!

Az Úr szava bátorítja Isten népét végig, ebben a harcban: Ő ad bátorítást, vezetést, indítást, kiválasztott embereket, amikor Őáltala kész a szabadítás: „Ezt parancsolta az Úr…”; „…kezedbe adom…”; „…az Úr vonul előtted…”; „…az Úr pedig megzavarta Sisera hadát…” (4,6–15). Az Úr elkészítette a szabadulást népe számára. Itt azonban egy őket sanyargató „Siserahad”-tól ad nekik szabadulást; ám a valódi és örök szabadítást, a valódi ellenségtől, a bűn, a halál, a gonosz hatalmától, Jézus Krisztusban adta nekünk.

Ez azért is fontos, mert Isten, Jézus Krisztusban nemcsak a valódi és örök szabadítást ajándékozta nekünk, hanem Jézus Krisztusban megmutatta a szabadítás Őneki kedves módját is: Jézus Krisztus nem másokat ölt meg, hogy szabadítást szerezzen, hanem Ő maga halt meg érettünk, hogy örök szabadulást adjon nekünk, minden halálos gyarlóságtól, amitől hemzseg ez a történet is. 

Isten szabadítására szorul itt mindenki, egyikünk sem különb a másiknál. Isten népe nem tért meg igazán, csak nyögött és sóhajtozott az Úr előtt, amikor belefáradtak abba, húsz esztendő után, hogy mások sanyargatják őket (4,3). Micsoda kegyelem, hogy Isten mégis könyörült rajtuk, érdemtelenül!  Jábín, kánaáni király ugyancsak tele van gyarlósággal, aki csak a seregében, az erejében, és a hadseregparancsnokában, Siserában bízik és keményen sanyargatja Isten engedetlen népét, nem is tudva semmit arról, hogy Isten ítélő eszközei ebben, de csak addig, amíg az Úr engedi; és Ő nem engedi ezt végképp. Nem is beszélve Jáélról, a kéni Héber feleségéről, aki orvul, csellel, kegyetlenül megöli a bennük bízó, alvó Siserát, így szerezve győzelmet… Döbbenetes a jelent: A kimerült, kiszolgáltatott Sisera oda menekül védelemért, ahol békességet és biztonságot remél (17), és ott ölik meg (18–21). Kiben bízhatunk? 

Isten valódi szabadítására szorul itt mindenki. Isten győzelmet szerez, de Jézus Krisztusban! Őbenne bízhatunk, és a győzelem is csak akkor áldott győzelem, ha Jézus Krisztust követve kapjuk azt ajándékba az Úrtól. Csak ezen a győzelmen van áldás. Isten megalázott és halálra ítélt minden másfajta győzelmet; hiszen emberi, ideigvaló, halálos, megtérésre hívó győzelem az (24).

Szerző: refdunantul  2021.05.10. 04:00

Visszatérő formulája ez a Bírák könyvének. Sajnos, több ez, mint elbeszélő formula, mert akkor és azóta is ez az emberlét, de az Isten népének nyomorúsága is: újból és újból azt tesszük – egyéni, egyházi, közösségi értelemben, világméretekben –, amit rossznak tart az Úr. Csak a módozatok változnak, de az alapnyomorúság marad; így életünk nyomorúságai is lényegében ugyanazok (1).

Azt is vegyük észre, hogy ebben a bibliai könyvben mindig akkor tértek rossz útra Isten népének tagjai, amikor az adott bíra, azaz a nép vezetője meghalt. Amikor Otníél és Éhúd meghalt, akik erős kézzel vezették a népet (3,10), akkor azonnal eluralkodott a káosz, és abból fakadt minden elhajlás, minden nyomorúság, majd Isten jogos intése, hiszen Isten idegen népeknek adta oda népét (1). Ebből is az következik, hogy kell az Isten Lelke által irányított, erős kezű vezető. Az erős vezetés, ugyanakkor mindig szeretettel teli és nem hatalommal visszaélő, megnyomorító, félelmet keltő vezetés, hanem Isten eszközeként hitet és életet biztosító, védő, óvó vezetés. Enélkül megemészt a bűn.

Mindig könyörögjünk a vezetőkért! Ez bibliai parancs. Ezzel nem politikai hatalmakat támogatunk. Ezzel az Isten országának növekedéséért könyörgünk, Jézus Krisztus visszajöveteléért, a dolgok újjáteremtett rendeződéséért. Csak ez a lényeg: Jézus Krisztus megváltó szeretete, aki a vezetők vezetője, aki mindeneknek Ura! Amikor Barth Károly az ifjabb Blumhardt igehirdetéseit tanulmányozta, ezt írta azokról: „Tud együtt szenvedni a világgal, őszintén kibeszéli a világ nyomorúságát, és erre válaszként hirdeti a megváltás Igéjét, a feltámadott Krisztust, amire és akire a világ várva vár. Hát nem ez-e a legnagyobb és a legtöbb kilátással kecsegtető dolog, amit csak ember manapság tehet?”

Szerző: refdunantul  2021.05.09. 04:00

Miben áll Isten szabadítása?

Isten szabadításának fontos része az, hogy Ő meginti népét, amikor azok hitetlenné és engedetlenné válnak. Isten népe azáltal is az Úr népévé lesz, hogy nyomorúságában bűnbánattal felfedezi az Isten kezét, átgondolja az életét, meglátja azt, amit rosszul tett. Isten szabadításának része a büntetés, amit Isten népe nem lázadva, hanem töredelmes szívvel fogad; mint akik könyörögve az Úrhoz kiáltanak, mint akik az Úrhoz fordulnak, mint akik megtérnek. Soha nem késő az Úrhoz kiáltani. Akkor vagyunk az Isten népe, ha az eseményeket mindig így is tudjuk értékelni. Soha ne csak a külső történéseket lásd! (12–15)

Isten szabadítása az is, hogy Ő minden éles helyzetben ad egy Őáltala küldött vezetőt, akinek van látása, bátorsága, ereje, hogy kiutat mutasson a nyomorúságos helyzetből, aki mer világos döntéseket hozni ennek érdekében. Ezt azért fontos kimondani, mert ebben a világban nem lehet tökéletes döntéseket hozni. Egy döntés azonnal újabb ellenségeket teremt. Ezek a döntések, ebben a világban, gyakran súlyos döntések, végrehajtásuk kíméletlennek tűnhet. Ezt Éhúd bíra esetében is elmondhatjuk, ha a történet részleteit kezdjük el firtatni. A kérdés azonban az, hogy kit és mit szolgálva hozzuk meg ezeket a döntéseket, ebben a világban; azaz az Urat, az Ő ügyét, az Ő népét szolgáljuk, vagy valaki, valami egészen mást? (16–27)

Isten szabadításához tartozik az, hogy Ő nem engedi, hogy népe fölé kerekedjenek népének ellenségei! Persze, aki engedetlen marad, annak az élete mindig tele van ellenségeskedéssel. Isten megszabadít az ellenségtől, attól az ellenségtől, akit ítéletként Ő hozott ránk. Gondoljunk a zsoltárok bizonyságtételeire. Ezt azonban sokféleképpen cselekszi meg az Úr: az ellenséget nem csak legyőzni lehet – ez mindig időleges megoldás, a Bírák könyvében is látjuk ezt –, az ellenségért lehet imádkozni, az ellenséggel meg lehet békülni az Úr előtt; ha pedig az ellenség győz le bennünket, az is lehet az Isten szabadítása, hittel ez is belátható… Jézus Krisztusra tekintve üdvösséges ismeret tudni azt, hogy az Isten szabadítása sokkal több annál, mint az ellenséget legyőzni, fölé kerekedni és így az ellenségtől megszabadulni. Itt ugyanis a legtöbb esetben gyarló, bűnös emberi érdekek és erők harca dúl. Isten országa: szeretet, békesség, öröm, a Szentlélek által. Ez az ország Jézus Krisztusban már eljött, de még nem teljesedett ki. Mi ezt az országot építjük. Ami krisztusi módon nem érhető el, az nem is kell, azon tartós áldás nem lehet!

Szerző: refdunantul  2021.05.08. 04:00

Elfeledkeztek az Úrról Izráel fiai. Ez a felejtés a leggyakoribb, örömben és nyomorúságban egyaránt. Ha az ember istenfelejtő, akkor mindig valami rosszat tesz; még akkor is, ha ezt jónak tünteti fel. Sajnos mesterek vagyunk mindezekben (7).

Joggal támad fel az Úr haragja, noha türelme hosszú, szeretete nagy (Zsoltárok 145,8). De mi minden szeretettel visszaélünk, az Istenével és emberekével egyaránt. Az Úr haragja azt jelenti, hogy Ő elhagy bennünket, és ez a legnyomorúságosabb állapot, amit ember valaha átélhet. Döbbenetes, hogy nyolc évig tudott Isten népe ebben a nyomorúságban élni. Pedig Isten nélkül minden perc szenvedés, nemhogy nyolc év! Mi mióta élünk így, szinte berendezkedve a sokféle, gyakran szuperkomfortos, nyomorúságban! Kárrá lesz az emberi élet, az Úr nélkül (8).

Amikor az Úrhoz kiáltunk, akkor az mindig a Szentlélek munkája. Nem azért kiált az ember az Úrhoz, mert megelégelte a sokféle nyomorúságot, amiben van, meg amit másoknak okoz, és amit a világban lát. Az ember mindig megmagyarázza, hogy nem ő a hibás, meg jól mennek a dolgok így is. Csak a Szentlélek végzi el azt, hogy az ember lelke halálosan belefáradjon abba, amiben dagonyázik ez a világ, ezért szabadító és szabadítás, Krisztus után kiáltson; ezt a csodát csakis az Úrtól várva (9–10).

Pedig olyan gyönyörű lehetne ez a világ! Kiáltsunk, forduljunk az Úrhoz! Bánj velünk erős kézzel Urunk, csak ne hagyj elveszni! A Te erős kezed: irgalom, valóságos szabadítás! (10)

Szerző: refdunantul  2021.05.07. 04:00

Isten nem űzte ki mind a népeket az Ígéret Földjéről, vagyis nem adott azonnal és teljes győzelmet népének (3; 5). 

Isten alázatra tanította népét és próbára tette őket. Isten megpróbálta népét, hogy az újabb nemzedék is megismerje az Urat (1), higgyen az Úrban, engedelmeskedjen az Úrnak (4), mint olyanok, akik a kísértések és próbák ellenére is megállnak, segítségül hívják az Urat (1). 

Isten népe azonban újra és újra elbukott a kísértésekben (6). A környező népek lányai, szokásai, kultuszai érdekesebbek, izgalmasabbak voltak a megszokottnál. A paráznaság minden bűn melegágya, amelynek gyökere a hitetlenségből fakadó hűtlenség és elégedetlenség: valami új és jobb kell, valami más, a másé… 

Ez egy diagnózis Isten népének hűtlenségéről, és ennek ellenére, Isten megtartó hűségéről. Ma is próbák sora alatt élünk, egy lüktető, ingerdús világban, ahol megállni csak az Úr erejével és kegyelmével lehetséges.

*

Isten célja volt a próbákkal az is, hogy az újabb nemzedék megtanuljon harcolni, az Úrban (2). 

Harcolni, ebben a világban mindig kell; de Isten népe az Úr segítségét kérve harcol. 

Jézus Krisztus követésében világossá lett ennek a harcnak igazi ereje, amely az irgalmas szeretet ereje. Isten népe a Lélek fegyverével harcol (Efezus 6,13), az Úr erejében bízva. 

Ez azt jelenti, hogy Isten népe eleve arra a győzelemre alapoz, amely Jézus Krisztusban már az övé. Másrészt, Isten népe tudja, hogy ez a győzelem akkor is az övé, ha testi szemekkel láthatóan legyőzték őt. Sőt, Jézus Krisztus követője, nem vehet igénybe akármilyen eszközöket a győzelemért; eleve csak olyan harcban vesz részt, amely az Isten dicsőségéért folyik. 

Ahol azonban az Isten dicsőségéért küzdenek, ott ez a küzdelem mindig csakis emberszeretettel párosulhat. Az egész emberiség szeretete elmélet, a konkrét helyzetben ez mindig a mieink és a körülöttünk élők krisztusi szeretetét jelenti. Nagy harc ez, áldott harc, a hit harca (1Timóteus 6,12).

Szerző: refdunantul  2021.05.06. 04:00

Szorult helyzetben vagyunk. Gondoljuk át életünk szorult helyzeteit: kapcsolatokban, szituációkban, egyéni és közösségi, történelmi és társadalmi értelemben, látva a földi élet végét. Gondolj a saját szorult helyzetedre, arra, amiben éppen most vagy. Isten Igéje azt írja népéről, hogy „nagyon szorult helyzetbe jutottak”, már sokadszorra (15).

Mi ennek a szorult helyzetnek az oka? Ha az okokat keressük, nekünk embereknek, van erre egy módszerünk, miszerint mindig a másik a hibás. Addig keressük, amíg a bűnbakot megtaláljuk, azt megbüntetjük, hogy mi magunk megnyugodhassunk. De még akkor is, ha egy adott, szorult helyzetben van is konkrét hibás, akkor sem oldja meg a helyzet nyomorúságát a bűnös megbüntetése. Isten nem a másikra mutat, hanem mindenkire mutat, most népére mutat, egészen személyesen rám és rád mutat. Minden nyomorúság oka a bűn, amely az élő Isten iránti hűtlenség, engedetlenség: „Elhagyták az Urat!” (12) Ez minden baj oka.

Innentől kezdve rohanunk lefelé a lejtőn. Isten nélkül nincs áldás, nincs erő és öröm, az életnek nincs célja és értelme, az öncélú élet pedig a halálba rohan. Isten népe, amint idegen isteneket imádott, elhagyta ereje, nem tudott ellent állni ellenségeinek (14), és nemzedékről nemzedékre egyre megátalkodottabbak lettek (19). Minden „fejlődésnek” nevezett ívet tudunk-e így is szemlélni? Hitben, életben, szeretetben, erkölcsben fejlődtünk-e? Isten nélkül csak a megátalkodottság, a szorult helyzet nyomorúsága, a halál ereje nő. Isten ma is megpróbál bennünket, hiszen sokféle nép között, sokféle világban élünk, mint a Bírák korában (22–23). Megállunk-e a hitben? (1Korinthus 16,13)

Micsoda felfoghatatlan kegyelem: Isten mégis engedetlen népe után nyúlt, megkönyörült rajtuk a legnagyobb nyomorúságban is, szabadítót küldött számukra, akit maga az Úr ruházott fel erővel (18). Minden ószövetségi bíró egy ilyen szabadító volt, akik az egyetlen szabadítóra, Jézus Krisztusra mutattak. Isten Őbenne a kárhozat, elveszett élet szorultságából emelt ki bennünket, könyörülő, megváltó szeretetével. Más szabadítót ne várjunk! Ragadjuk meg azt, aki minket megragadott (Filippi 3,12), hogy szorult helyzetünk mélységeiből tágas térre jussunk! (Zsoltárok 18,20)

Szerző: refdunantul  2021.05.05. 04:00

Isten kiválasztó, velünk üdvösséges szövetséget kötő kegyelme örökké érvényes: „Nem bontom fel veletek szövetségemet soha!” Isten kihozta népét a halálos szolgaságból és bevitte őket az Ígéret Földjére; ahogy ezt megígérte népének. Isten kihoz a halálból és bevisz az életbe. Ez, Jézus Krisztusban, világossá lett számunkra. Minden erre az örömhírre mutat, csakis ez a lényeg (1). Isten eme szeretetétől senki és semmi el nem választhat minket (Róma 8,38–39).

Ez a megváltó, megtartó, örök szeretet szív szerint késszé és hajlandóvá tesz bennünket arra, hogy az Úrnak éljünk. Ez akkor azt jelentette, hogy Isten népe nem vehette át az Ígéret Földjén lakó népek idegen kultuszait, nem köthetett velük kiegyező szövetséget; ahol tehát birtokba vettek egy várost, ott a korábbi oltárokat le kellett rombolni, mert azok örök kísértést, „csapdát” jelentettek számukra (2–4). Isten népe levetette a régi embert és felöltötte az új embert (Efezus 4,22–23). A romos, életveszélyes épületet nem szabad javítgatni, hanem alapjaiban újat kell építeni, mert a régi ránk fog dőlni. Bizonyos területen nincsenek kompromisszumok.

Amikor ezt kimondjuk, azonnal elkezdhetünk sírni, ahogy ezt Isten népe tette, amikor Isten biztató és mégis figyelmeztető szavát meghallotta (4). Bizony, mi sem tehetünk mást, mint töredelmes szívvel leborulunk, és hangosan, könyörögve sírunk: „Urunk, adj bizonyosságot, kiválasztó kegyelmedben! Urunk, adj új életet, amely bátran mond nemet arra, ami Teneked nem kedves! Urunk, bocsáss meg nekünk, mert olyan sokszor nem látjuk, ebben az átmeneti és halálosan bonyolult világban, akaratod gyakorlati megvalósulásának útját! Urunk, mutasd meg, hogy mikor tűrjünk, szeretetedre hivatkozva; és mikor kell határozottan dönteni! Lám, Bétel elfoglalásakor, irgalmazott néped egy ott lakónak, aki egy idegen, másik várost épített a nyakukba… (1,22–26) Urunk, vezess bennünket!”

Szerző: refdunantul  2021.05.04. 04:00

Mindegyik törzs igyekezett birtokba venni a neki elrendelt részt (16–26). Bőséggel maradtak azonban el nem foglalt területek Júda törzsének területén, beleértve Jeruzsálemet (19–21), de más törzsek területein is (27–36). Ahol eredményesek voltak, csak azért járhattak sikerrel, mert az Úr velük volt (22). A siker akkor áldás, akkor maradandó, ha azt az Úrtól kértük el, Őtőle kaptuk és mindvégig Őneki tulajdonítjuk azt. Az Úr nélkül semmit sem cselekedhetünk (János 15,5), ami azt is jelenti, hogy amit Őnélküle teszünk, azon nincs áldás, az bármilyen ügyeskedéssel és kaszabolással szerzett siker, az emberek szemében bármilyen dicsfényes siker is, valójában ideigvaló, mulandó, akár ítélet alatt is lehet. 

Az is egyértelmű a mai Igéből, hogy az Úr folyamatos jelenlétére, vezetésére van szükség, hiszen Ő nem azonnal ad eredményt. Józsué könyve mintha arról tudósított volna, hogy elfoglalták az egész országot (Józsué 11,16–23); de a Bírák könyvéből kiderül, hogy ez még hosszú küzdelmek sorozata lesz, amely mind a mai napig tart. Isten, e-világban hűséges szolgálatot, küzdelmet vár tőlünk, de az eredmény nem azonnal, nem teljességében adatik. Életünk utolsó percéig harcoljuk a hit harcát (1Timóteus 6,12), folyamatosan megkérdezzük az Urat (1,1), odamenekülünk a kegyelem királyi székéhez (Zsidókhoz írt levél 4,16), és egyre inkább belátjuk, hogy ami ma eredmény volt, holnap már nem az. 

Hűségesen tesszük a dolgunkat, hiszen az örök Ígéret Földje, a mennyei Jeruzsálem, a nekünk kirendelt rész, Jézus Krisztusban már a miénk. A rettenetes harcot nem nekünk kellett megharcolni, mert Isten hatalma és szeretete már megharcolta értünk azt (1,8). Nincs ennél nagyobb „eredmény”, ami nem kopik el soha. Ez az örökség erőt ad a hűséghez mindhalálig (Jelenések 2,10), és örömöt ad az „itteni” részeredményekhez…

Szerző: refdunantul  2021.05.03. 04:00

Megkérdezni az Urat, azt jelenti: segítségül hívni Őt. Az életünknek, a cselekedeteinknek az ad célt, értelmet, igazolást, hogy az Úr előtt, az Úr felhatalmazásából, az Úr áldását bírva tesszük azt, amit teszünk. Isten népe, azon belül az egyes hívő ember az Úr színe előtt él, rendszeresen megáll az Úr előtt, folyamatosan megkérdezi az Urat; vezetést, útmutatást kér. Ez annak elismerése, hogy nem mi, hanem csakis az Úr tudja jól, mit kell tenni, legyen meg mindenben az Úr akarata, ezért mindenben az Ő vezetésére és kegyelmére hagyatkozunk, engedelmes szívvel. Isten akaratát, ma, rendszeres kegyességgel, imádsággal, Isten Igéjére figyelve tudhatjuk meg, miközben hisszük, hogy Isten az eseményeknek is az Ura; nem engedi népét másként cselekedni…

Isten népe, a mai Ige szerint is, megkérdezte az Urat. Isten népe addig Isten népe, amíg az Úr előtt áll. Ez a kérdés most, Józsué halála után, az Ígéret Földjének birtokba vételére vonatkozott. Júda és Simeon törzsei kérdezték meg az Urat, hogy a nekik kirendelt területet miként foglalhatják el (1–2). Isten megkérdezése egyben Isten segítségül hívását jelentette; tegyenek meg mindent, amit meg kell tenni, és semmit ne tegyenek, ami nem kedves az Úrnak. 

Aki megkérdezi az Urat, aki az Úr előtt él, az mentes minden kegyetlenségtől – nem akarom a barbarizmus kifejezést használni –, amely másoknak fájdalmat okozhatna. Egy itt megemlített, legyőzött királlyal barbár módon bánnak Isten népének tagjai. Ez engedetlenség. Ezt Isten nem parancsolta. Vigyázzunk, mert napi kegyességünk a mindennapok éles küzdelmeiben lesz hitelessé. Ugyanakkor döbbenetes az igeszakasz leírása. Adóníbezek király ugyanezt a barbarizmust sok emberrel tette meg, hogy ellehetetlenítse őket a saját győzelme érdekében. Akkor látjuk, mit okoztunk mi másoknak, ha ugyanazt nekünk is a saját bőrünkön kell megtapasztalnunk. Aki az Úr előtt áll, az érzékeny lesz mások szenvedéseire, még mielőtt a saját bőrén megtapasztalná azt. Áldott legyen, hogy Isten nem úgy fizet nekünk, ahogy mi másokkal bántunk; de aki erre a kegyelemre ráébredt, az irgalmassá lesz (5–7).

Szerző: refdunantul  2021.05.02. 04:00

Az egyes törzsek a letelepedés során is védték saját örökségüket. Mózes korábban elrendelte, hogy leányágon is lehet örökölni ott, ahol a családfőnek nem születtek fiúgyermekei (4Mózes 27,1–11). Ez a rendelkezés azonban felvetette azt a problémát, hogy akkor a leányok által örökölt rész később más törzshöz kerülhet (1–4). A törzsi vagyon védelme érdekében Mózes bevezette azt a rendelkezést – az Úr akarata szerint –, hogy a lányok csak saját családjuk nemzetségéből való férfihoz mehetnek férjhez. Így az örökség a törzsön belül maradt (8–9). 

Az egyes, konkrét esetekben, mint Celofhád lányai esetében, ez így is történt (10–12). Mindig egy konkrét eset késztet átgondolni az életet, annak szabályozóit. Ilyenkor jó elcsendesedni, és az Úr elé állni, ahogy azt Mózes tette, hogy miként haladjunk tovább, az Úr akarata szerint, Őneki kedves módon (5). Az irány helyessége pedig ismét a konkrét esetek megvalósulásában igazolódik és lesz hitelessé.

Lám, Istennek kedves a saját örökségünk, tulajdonunk védelme, amit az Úrtól kaptunk, hogy azzal sáfárkodjunk az Ő dicsőségére és a mieink javára. Aki a saját örökségét, „kincseit”, értékeit nem becsüli meg, az más tekintetben is megbízhatatlan és hűtlen ember. Az számít örökségnek, amit az Úrtól kaptunk; és azt kaptuk az Úrtól, amit nem másoktól vettünk el; másokat ügyeskedéssel megkárosítva, megbántva, kifosztva. Az ilyen vagyon nem örökség, az ilyen kincsre nem vonatkoznak az ígéretek, azon nincsen áldás. Az örökség szent, bibliai kifejezés, az értelme is szent.

A ránk bízott igazi örökség, igazi, soha el nem rothadó kincs, az az örömhír, amely a feltámadott Jézus Krisztusban adatott nekünk. Ez az örökség túlmutat mindenféle saját határokon, mindenkit érint, egyetemes; de megerősíti a saját örökségünk, „itteni” örökségünk értékét, és nem leértékeli azt. Az Úrban a mi örökségünk maradandó és nem mulandó örökség. Csak, akinek örök életben megnyert bizonyossága van, az tud ebben a világban jól sáfárkodni az örökségével, egyszerre megbecsülni azt, megelégedni azzal, és továbbadni annak áldásait másoknak, elsősorban azoknak, akik közé helyezte az Isten. Az örök élet embere tud túltekinteni ezen a mulandó világon; hogy megbecsülje ezt a világot!

Szerző: refdunantul  2021.05.01. 04:00

Az Úr népével van, velünk van, közöttünk lakik (34). Ez az áldott bizonyosság minden erőnk és reménységünk forrása. Mi Krisztusban, Krisztus bennünk!

Az Úr velünk van abban, hogy egyszerre biztosítja a rendet, az élet védelmét, és az irgalmat a nyomorult bűnösök számára. Az irgalom csírái a menedékvárosok. A hat lévita menedékvárosba azok menekülhettek, akik nem szándékosan öltek, így elkerülve a vérbosszút (1Mózes 9,5–6), életben maradhattak ügyük tárgyalásáig (9–13). A menedékvárosokban védelmet találhattak a jövevények és a zsellérek; mindazok is, akik Izráel fiai között éltek (14–15).

Az Úr velünk van abban, hogy védi az életet, minden tekintetben. A vérontás a legsúlyosabb bűn. Aki azonban szándékosan ölt, veszélyes tárggyal, vagy előre megfontolt indulatból, azt a menedékváros sem menthette meg a bosszútól (16–21). Akiről kiderült, hogy vétlen a vérontásban, az visszamehetett a menedékvárosba, és azt nem hagyhatta el a hivatalban lévő főpap haláláig (22–29). A főpap halála azt jelképezte, hogy eltörölték a gondatlanságból más ember halálát okozó vétkét. A tárgyaláson több ember hiteles tanúskodására volt szükség. A gyilkos, akár vétkes, akár vétlen abban, nem fizethetett váltságdíjat bűnéért, amellyel kiválthatta volna magát a halálból, vagy a menedékvárosba vonulástól (30–34), mert a kiontott vér engesztelést kívánt (1Mózes 4,10; 9,6). 

Az Úr velünk van, közöttünk lakozik. Ő mindig az életet védő rend és az irgalom oldalán áll, a halált is legyőzte hatalmával. Jézus Krisztusban van engesztelés, Őbenne van bocsánat minden bűnünkre; de aki Jézus Krisztusban van, az irgalmas, az oltalmazza, védi, óvja az életet, minden tekintetben. Jézus Krisztus menedék a mi számunkra. Mi is menedékké leszünk mások számára.

Szerző: refdunantul  2021.04.30. 04:00

Lévi törzse nem kapott külön területet az Ígéret Földjén, mert az ő feladatuk a szent sátor szolgálata volt; ettől a szent szolgálattól pedig semmi sem vonhatta el a figyelmüket (1–3).

Az Úr azonban a lévitákról is gondoskodott, és városokat, ahhoz tartozó legelőket adott nekik. A városok száma pontosan meghatározott volt, és a legelők nagysága is: összesen negyvenkét város és hat menedékváros járt a lévitáknak, minden városhoz, a város körül, ezer könyöknyi legelő (4–6). 

A léviták nem azért kapták ez az örökrészt, hogy megéljenek, hiszen a lévitákról gondoskodni kellett (5Mózes 14,27), hanem azért, mert ebben a világban nem lehet úgy élni, hogy ne lenne valami kis saját részed, „saját szobád, saját szőlőd, saját fügefád”, ami felett magad rendelkezel. Ez a tulajdon csak akkora lehetett, hogy a szent szolgálattól nem vonta el a figyelmet, de adott lehetőséget elvonulásra, erőgyűjtésre, imádságra, valamint fizikai aktivitásra, kétkezi munkára. Saját tulajdon nélkül nincs sem köz-, sem szent szolgálat. Ezt Isten Igéje világosan jelzi, már itt is felénk; ennek igazságát a tapasztalataink is igazolják. 

Aki saját birtokára nem maradandó városként, nem önhitten, hanem hitben, és a megelégedettség lelkületével tekint, ahol „elég” neki megpihenni, hogy folytatni tudja a rámért szolgálatot, az egyben az örök élet egy áldott darabjaként tekint arra, mint az Úr ajándékára. 

A léviták – az Úr parancsa szerint –, a saját városaik mellett, kaptak még hat menedékvárost (6). Ezek a menedékvárosok egyértelműen jelzik azt, hogy milyen az Isten, amiként ezt Jézus Krisztusban felénk is megmutatta: irgalmas. Valamint ezek a menedékvárosok az élő Istennek való szolgálat lényegét is meghirdetik, amely Jézus Krisztusban világossá lett számunkra: hiszen minden jogos, törvényes bosszú, minden agresszió és durvaság helyett, az irgalom rizikós, de egyetlen élhető „kultúrájának” csírái ezek.

Szerző: refdunantul  2021.04.29. 04:00

Délről haladva, pontosan meghatározza Isten Igéje az Ígéret Földjének határait (1–12). Ezek a határpontok többnyire könnyen beazonosítható helyeket jelölnek. Ezt a földet sorsvetéssel kellett felosztani a törzsek között (13). A Jordán folyó keleti felén örökséget szerző két és fél törzset csak ezután említi meg a szentíró (14). Az Ígéret Földjének felosztása, Eleázár pap és Józsué vezetésével történt, minden törzsből egy-egy vezető ember segítségével (16–29). Közülük ma már, számunkra csak a Júda törzséből származó Káléb ismert (19), aki csitította a népet, amikor a kémek beszámolója miatt kétségbeesett a nép a föld elfoglalhatatlansága miatt, és visszavágyott Egyiptomba (4Mózes 14,6–9). 

*

Az „itteni”, Istentől kapott örökségünknek pontosan kijelölt határai vannak. Azokon belül kell mozognunk, sáfárkodnunk, örülnünk; ahogy határai vannak a lehetőségeinknek, a tehetségünknek, a kimért időnknek is. Mindezeket elégedetten és hálával kell fogadnunk, nem irigykedve a másikra tekintve, hanem a magunkénak örülve, a miénket kell megtölteni mennyei tartalommal. 

Az e-világi Ígéret Földje soha nem lesz teljesen a miénk, ahogy Isten népe, mind a mai napig nem birtokolja zavartalanul ezt a területet. Isten országa is már „itt” van, de majd „odaát” lesz teljessé, így a földi létben csak a „már igen és még nem” feszültségében élhetünk. 

Ez a feszült helyzet is azt jelzi, hogy miként lehet hittel élni, mikor körülöttünk olyan sok a mindenféle idegen kultusz. Jézus Krisztus feltámadása ad a hitvalláshoz erőt, reménységet, értelmet, távlatot; de csakis úgy, hogy mi nem irtunk ki senkit, aki másként gondolja; de nem is adhatjuk oda a hitünket, hogy a békességért másnak legyen igaza. A hitvalló helyzet egy harcos helyzet, de nem mi harcolunk, hanem ellenünk harcolnak, és nekünk meg kell állnunk: mi senkit nem bántunk, és reménységgel tekintünk mindenkire, amit pedig Isten nekünk adott, azt nem engedhetjük el! 

Ezékiel próféta, könyvének 47. és 48. fejezeteiben írja le, szinte ugyanezeket az országhatárokat, csak északról kezdi a felsorolást, hiszen a babiloni fogságból észak felől térhettek haza, az új kezdetre. 

Ad új kezdetet az Úr, már e-világban; ugyanabban a hazában, amit számunkra kijelölt. Ez az új kezdet, az örök, maradéktalanul új haza előíze. 

Az akkori törzsi vezetők közül ma már csak Káléb neve ismert, a többieké nem, pedig egykor mind tekintélyes nevek lehettek. A mi neveink is pár nemzedék után ismeretlenné lesznek. Reménységünk az, hogy a mi neveink fel vannak írva a mennyben (Lukács 10,20).

Szerző: refdunantul  2021.04.28. 04:00

Mózes mindent feljegyzett, az Úr parancsára (2). Minden feljegyzés fontos, amit az Isten indítására teszünk. Ez azt is jelenti, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket nem kell feljegyezni. Azt kell feljegyezni, amiben megtapasztaltuk az Úr vezetését és megtartó oltalmát, minden emberi gyengeségünk ellenére is. Amikor az ember jegyzetel, akkor már, tudva-tudatlanul is, az Isten színe előtt áll, mert reflektálni kénytelen az életét, a tetteit. Ilyenkor munkálni kezd a Szentlélek, és közben vezet. Minden írás az Isten után kiált, ha tagadja is Őt. Ez nem menti fel az istentelent, de megtérésre segítheti. Írj, jegyezd fel, amit tapasztalsz, reflektálj! Közben Isten Lelke kézbe vesz, akár akarod, akár nem. A reflektálatlanság a legveszélyesebb, amikor az ember semminek nem néz utána. Írj, de többnyire ne fárassz vele senkit! Elsősorban magadnak írj, ne az interneten! Közben majd az is kiderül, hogy mi tartozik ebből másra. Minden, Istennek kedves művészet, minden szent és ihletet tevékenység, minden megtérés olvasva és jegyzetelve kezdődött. Az Írást is jegyzetelve olvasd, írd az üzeneteket, a kérdéseket, a bizonyosságokat! Közben világossá lesz számodra, hogy az Úr oltalma és vezetése alatt vagy!

Az útvonal követhető, noha több táborhely neve még nem azonosítható biztosan: Egyiptomból délre haladtak, a Sínai-félsziget belseje felé, a Sínai-hegyig, ahol a Tízparancsolatot kapták (3–15). Onnan észak felé haladtak, az Akabai-öböl mentén, annak északi csücskéig, Ecjón-Geberig (16–35). Innentől kezdődik a nagy kevergés, közel harmincnyolc éven át. Az Isten elleni lázadás miatt – a kémek elbizonytalanítják a népet, visszavágyódás Egyiptomba, lázadás a manna ellen –, belső zavargások és külső ellenállás terheli a népet, amíg egy nemzedék kihal. Többek között Edóm népe nem engedi át őket az országán. A Cin-pusztában található Kádésban vesztegelnek, észak felé nem tudnak behatolni, kerülgetik a Hór-hegyét, visszatérnek az Akabai-öböl csúcsáig, majd Edómot keletről megkerülve, a Holt-tenger déli részén jutnak el Móáb országának határához, Ijjé-Abárímhoz, a Zered-patakon, majd Arnón-patakon át, egészen a Nébó-hegyig (40–49). Közben, még a Hór-hegyénél, meghalt Áron főpap (38). Ilyenkor szokta a gyarló szív azt kérdezni, negyven év kevergés, egy nemzedék halála után: „Hol van az Isten oltalma?” Pedig a nép engedetlensége okozott minden kevergést, és éppen az a kegyelem, hogy az Úr még a kevergésben is oltalmazta és nem hagyta el őket. 

Az Úr kezének oltalma alatt haladt Isten népe, Egyiptomból, az Ígéret Földje felé végig (3). Sok engedetlenség; ezért sok fárasztó kanyar, zsákutca, vargabetű; számos puszta (Étám, Szin, Párán, Cin) jellemezte ezt az utat. Belső lázadások terhelték, külső ellenségek akadályozták a haladást; tehát küzdelmes és harcos volt az út. Egy nemzedék meghalt a pusztában. Mégis, az Úr oltalmazta Isten népét, egészen a megérkezésig; a pusztában is mindig adott felüdülést (9), ételt és italt (14). Egyesek nem e testben érték meg a megérkezést, mert az ígéretek túlmutatnak e-világon; de aki hitben jár, az bizonyosan megérkezik. Akit az Úr oltalmaz, az hitben jár. Akit az Úr oltalmaz, az előbb-utóbb ráébred arra, hogy ő az Úr gyermeke, és életének zsákutcáit megbánva, láthatóan is hitben kezd el járni. Az Úr akkor is megoltalmazza övéit, ha testi szemekkel nem tapasztalunk oltalmat. 

Egy kemény feltételt olvasunk itt, a leírás végén, egyértelműen az Ószövetség nyelvén: Az Úr, népének adta azt a földet; de ha nem űzik ki az ottani népeket és nem rombolják le azok kultuszait, akkor az ottaniak fogják legyőzni őket (50–56). Jézus Krisztus más törvényt hozott, de azt is hangsúlyozta, hogy a krisztusi szeretet kereszthordozással jár (Máté 16,24); legyőznek bennünket, de el nem pusztíthatnak. Az ószövetségi törvény világos, itt az e-világban járható utat hirdette meg nekünk az Isten; azaz a gyarló emberi logika szerint érthetően fogalmazott ugyanaz az Isten; aki az újszövetségi törvényben az Őneki kedves módon tárta elénk akaratát. Az Úr akarata Krisztus megváltó szeretetében látható kristálytisztán. Jézus Krisztus oltalmunk örök forrása.

Szerző: refdunantul  2021.04.27. 04:00

Mózes szigora egyértelmű helyzetet teremt! Rúben és Gád törzse alkalmasnak találja a Jordán folyótól keletre eső vidéket a letelepedésre, hiszen nagy számú jószáguk volt (1–5). Mindenkinek át kell kelni a Jordánon, mert ez hitből való lépés, az említett két törzsnek is (21–32). Vagyis ezek engedetlenül nem hagyhatják magukra a többieket, nem szeghetik kedvüket a többieknek, ahogy annak idején az Ígéret Földjét kikémlelők tették. Annak negyven év pusztai bolyongás és egy nemzedék halála lett az ára (6–15). Minden engedetlenségért – amelyet minden korban másként követünk el – nagy árat fizetünk. Van-e megtérés, Úrhoz fordulás, változás; vagy marad a bolyongás? Mennyi fölösleges bolyongás terheli életünket, még a kötelességtudó, kényszerű gürcölésben is, még az Úrnak való szolgálat önhitt buzgóságában is…

Mózes ugyanakkor belátja, hogy életszerű megoldás a két törzs gondolata, amihez Manassé törzsének fele is csatlakozott. Tehát az említett két és fél törzs felépítheti megerősített városait, családjaik védelmében, aztán a férfiaknak a többiekkel kell tartani, és csak akkor térhetnek vissza, ha minden törzs megkapta az örökségét (33–42). Mózesben Isten Lelke munkál, szolgálata utolsó mozzanataiban is: szigorában, a helyzet egyértelműsítésében ugyanúgy, mint abban, hogy elfogadja a javaslatot. Mózes belátja, hogy származhat valami Istentől akkor is, ha nem az ő fejéből pattant ki (Szabó Andor). Ez szentlelkes belátás. Ez nem olcsó kompromisszum, hanem Isten Lelke által létrejött konszenzus. Enélkül nincs élet, épülés, csak harc, állandó rombolás, örök ellenségeskedés. 

Felépülnek a megerősített városok, a törzsek védik a saját családjaikat, fegyverrel indulnak örökségükért. Áldott legyen az Isten, hogy a mi örökségünket, örök és maradandó városunkat az Úr Jézus Krisztus már megszerezte (Zsidókhoz írt levél 13,14). E-világban védjük azt, amit az Úr bízott ránk, de nem nyitunk új frontot, hiszen már minden a miénk (Lukács 14,17). Hatalmas kérdés: Lehet-e, hol, miként, milyen eredménnyel, e-világ fegyverkezései között, a Lélek fegyvereivel küzdeni? (Efezus 6,10–20) Egy biztos: Csak ez a küzdelem üdvösséges, az Úrban! Miért, milyen „fegyverekkel” küzdesz?

Szerző: refdunantul  2021.04.26. 04:00

Foglaljuk össze, mit olvasunk ebben a fejezetben!

Az Úr utasítása ez Mózesnek (1–6). Az indok a Baal-Peórnál történt vétek, amikor a móábiak között lakó midjániak meghívták Izráelt isteneik áldozataira, ahol Izráel fiai elkezdtek paráználkodni az ottani móábi és midjáni leányokkal, a termékenységi kultusz hatása alatt (4Mózes 25). A harcban egyetlen izraeli katona sem sérült meg, de kiirtottak minden midjáni férfit, városaikat és sátortáboraikat lerombolták, és nagy zsákmánnyal tértek haza (7–12). Mózes ekkor a foglyok közül megölette az asszonyokat és a fiúgyermekeket is, csak a szüzeket hagyta élve, nehogy újra bűnre csábítsák a népet (13–18). A vérengzés után a harcosok megtisztították önmagukat és a zsákmányt, majd a zsákmányt – amelynek itt leírt száma szinte felfoghatatlan – elosztották, és az előírások szerint átadták a zsákmányból az Úrnak járó részt, a szentély fenntartására (19–24). A katonák, győzelmi hálából, az összes zsákmányolt aranyékszert a szentélynek adományozták, hogy engesztelést szerezzenek maguknak (48–54).

Mit mondhatunk mindezekre? 

Sokféle magyarázati megoldás létezik ezekre a nehéz részekre. Józsué könyvének magyarázata során egyszer már leírtam ezeket a módozatokat, kísérleteket… Ez a fejezet igazából egy pontos látlelet arról, hogy miként működik a bűntől rontott világ. A fejezet olyan zsigeri, minden elemében, amilyen ma is ez a világ, benne mindenki: „Nincs igaz ember, egy sem.” (Róma 3,10–18) Ilyen a bűn, mindenkit határtalanul beszennyez, gyarló igazunkat képviselve, az Úrra hivatkozva, bűnt és jogos büntetést emlegetve, kegyetlen bosszút állva, megindokolva annak jogosságát… Teológiailag korrekten mondjuk, hogy az Úr jogosan bünteti meg a bűnt, de akkor nekünk végünk van, mindnyájunknak, hacsak az Ő irgalma nem könyörül rajtunk, érdemteleneken! Jézus Krisztusért kiáltunk, Őbenne vagyunk, Őbenne remélünk (2Korinthus 1,10), az Ő eljövetelére várunk (Jelenések 22,20). Isten, egyszülött Fiában megoldotta a bosszú kérdését! Tehát mi kezet ne merjünk emelni, senkire sem, semmilyen igazság nevében sem! Ha ez a krisztusi lelkület, a megtéretlen világban, védtelen kiszolgáltatottságot jelent, akkor jöjjön a vég, amely nekünk az élet kezdete (Bonhoeffer).

Szerző: refdunantul  2021.04.25. 04:00

A fogadalomnak fontos szerepe van a hívő életben. 

Fogadalmainkat az Úr előtt tesszük, amivel elkötelezzük magunkat (4). A fogadalom lehet időszakos és egy életre szóló. A fogadalom tárgya az lehet, ami Isten dicsőségét, népe javát szolgálja és minden ember számára áldássá lehet. Fogadalmunkban azt ajánlhatjuk fel erre a célra, ami felett, a látható keretek között – Isten akaratából – mi rendelkezünk: önmagunk, tulajdonunk, bizonyos tekintetben a családunk, a házunk népe… 

A fogadalom kötelez. A fogadalmat tevőnek szüntelenül imádkoznia kell, hogy gyarló emberként, felülről kapjon erőt, vezetést, Szentlelket, hogy fogadalmát betölthesse. Ne tegyünk meggondolatlanul fogadalmat! Ebben segíthetnek azok, akik hozzánk közel állnak (6–9). 

Ugyanakkor gondoljuk meg, hogy Isten hívő népe, fogadalom nélkül is, csakis az Úr szolgálatában élhet, hiszen Isten eszközei vagyunk, az Úr cselekszik bennünk és általunk. Isten ígérete, fogadalma népe felé, Jézus Krisztusban beteljesedett rajtunk. Ettől kezdve Ő szív szerint késszé és hajlandóvá tesz minket arra, hogy Őneki éljünk.

Az önmegtartóztatás egy meghatározó, életmentő fogadalom lehetne. Igénk ezt külön kiemeli. Az önmegtartóztatás azt jelenti, hogy elhatározom, az Úr vezetését követve, hogy mit tehetek meg, és mit nem tehetek meg. Az időleges önmegtartóztatás, mint böjt, imádsággal együtt, egy cél érdekében is történhet. Minden nyomorúság abból fakad ebben a világban, hogy önmegvalósítók és önkiélők vagyunk, mindig feszegetjük a rendelkezésünkre álló határokat, halálosan. Szegényen és gazdagon is feszegetjük a magunk határait. Az önmegtartóztatás a legnagyobb szabadság. De ezt csak hitben lehet elfogadni, megtapasztalni, megélni. Szupermodern világunk hallani sem akar az önmegtartóztatásról. Az önmegtartóztatás nélküli élet kárba vész. Az önmegtartóztatás a Szentlélek gyümölcse, amely éltet (Galata 5,23).

*

Az Ószövetségben, férfi és nő egyaránt tehetett ilyen fogadalmat (3Mózes 27; 4Mózes 6,2; Bírák 13,4), amelynek csúcsa a názírfogadalom volt. A fogadalom vonatkozhatott önmagunkra, gyermekeinkre, valamelyik tulajdonunkra. Bizonyos fogadalmakat megfelelő pénzösszeggel meg lehetett váltani, vagy vétekáldozat bemutatásával lehetett rendezni azt. 

A fogadalom: ígéret valaminek a megtartására; az eskü: ígéret arra, hogy valamit nem teszünk meg. 

Ha egy nem házas lány tesz ilyen ígéretet, akkor azt az apja hagyhatja jóvá (4–6). Ha férjes asszony tesz ilyen fogadalmat, azt a férj hitelesítheti (7–9). Ha ők nem hagyják jóvá a nő fogadalmát, akkor az nem érvényes; de ha ők jóváhagyták, akkor ők felelnek a fogadalom megtartásáért (10–15). Az özvegy- és elvált asszonynak a fogadalmát meg kellett tartani, ugyanúgy, mint a férfinak (10). A fogadalom, bizonyos idő után, érvényessé vált, csak a megfelelő vétekáldozat bemutatásával lehetett érvényteleníteni azt (3Mózes 5,4–13). 

Ne felejtsük el, hogy a nő itt nem kiszolgáltatott helyzetben van, hanem inkább a férfi védelme alatt állt, hiszen a férfi, ha fogadalmat tett, akkor azt meg kellett tartania, nem számíthatott arra, hogy bárki is kezeskedik érte (3). Isten a mi kezesünk, a Krisztusban!

Szerző: refdunantul  2021.04.24. 04:00

A hetedik hónap tizenötödik napján kezdődött a hét napig tartó sátoros ünnep. Ennek leírásánál most csak az áldozatok bemutatására figyel a szentíró, amikor részletesen leírja az ünnep napi áldozatait. 

A legszembetűnőbb a feláldozandó állatok nagy száma. Minden napon eggyel kevesebb bikát kellett feláldozni, így kerül a hetedik napra hét bika. A többi feláldozandó állatok száma – két kos és tizennégy bárány – azonos marad. Az ünnep záró napján ezekből az állatokból egyet-egyet kellett feláldozni. Minden nap az előírt étel- és italáldozatokat is be kellett mutatni, valamint egy hím kecskét is fel kellett áldozni, vétekáldozatként, nyolc napon át (12–39). Ezek mellett az állandó, naponkénti áldozatokat is be kellett mutatni (16). A hétnapos ünnepnek van tehát még egy „nyolcadik napja” is, mint bezáró ünnepi alkalom, külön áldozati előírással (35–38). Ez az áldozati rendtartás tehát kétségtelenül a 3Mózes 23,33–44 szakasz kiegészítése, a kultusz jó rendjének pontosítására.

Az áldozatok nagy száma döbbenetes. A tegnap említett hitvalló szándék mellett, szemben minden idegen kultusszal, az áldozatok mennyisége és ismétlése mást is üzen nekünk. „Itt” mindig újra és újra ismételni kell, e-világban minden tökéletlen, részleges, készületlen; ismétlésre, megújításra szorul. Minden nap újra kell kezdeni mindent, dolgainkban, kapcsolatainkban; az ember, Istenhez való közeledésében is. Maga az ünnep is, a pusztai vándorlás kapcsán rámutat erre az ideiglenességre: „Sátrakban lakjatok hét napig, hadd tudják meg nemzedékeitek, hogy sátrakban adtam lakást népemnek, amikor kihoztam őket Egyiptomból!” (3Mózes 23,42–43) Ugyanakkor a sátoros ünnep hálaadás is volt Isten, pusztában megtapasztalt, gondviselő, megtartó szeretetéért, amelyet népe minden méltatlansága ellenére, megmutatott rajtuk az Úr, hiszen vezette, etette, itatta, óvta őket. A sátoros ünnep a termésért való hálaadás záró alkalma is volt egyben; de ez a hálaadás csak az ünnep egyik külső kerete volt, mert ebben a hálaadásban sokkal többről van szó.

Ez a több, Isten pusztai létünkről való gondoskodásának maximuma, Jézus Krisztus. A mi Urunk, Jeruzsálemben, ezen az ünnepen beszélt arról, hogy Ő az Isten Fia, az Atya küldötte, érettünk. Jézus Krisztus ennek az ünnepnek utolsó napján kiáltott fel: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!  Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.” (János 7,37–38) Ez az éltető víz a miénk, amely életben tart a pusztában, ahol nincs maradandó városunk (Zsidókhoz írt levél 13,14), ahol sátrakban lakunk, ahol mindent újra kezdünk, de a megérkezés bizonyosságával…

Szerző: refdunantul  2021.04.23. 04:00

Az ünnepeknek hitvalló jelentőségük volt, mert az előtt az egyetlen, élő Isten előtt álltak meg, aki szabadító Úr. Az ünneplésben a szabadító Istennek adtak hálát, az Ő megtartó és bűnbocsátó kegyelmébe kapaszkodtak, amikor összegyűltek. Amikor Isten népe összegyűlik, már annak is hitvalló jelentősége van, hiszen szabadító Ura előtt áll meg, az Ő hívó szavának enged (1).

A hetedik hónap, szeptember-október, amely a babiloni, tavaszi évkezdet szerint a hetedik – az ősi évkezdet, az újév napja a kürtzengés napjára esett, vagyis a hetedik hónap első napjára – számos ünnepet tartalmazott: kürtzengés ünnepe, engesztelés napja, sátoros ünnep. Ez az időszak, a gyümölcsérés és a szüret időszaka, ugyanis más népek vallási kultuszaiban is tele volt tűzdelve ünnepekkel, különböző termékenységi kultuszokkal. Isten népe, a saját ünnepeivel megvallotta hitét: a szabadító Úr az Isten, aki engesztelést, bűnbocsánatot ajándékoz (7–11), aki gondot visel népéről, aki az ételen és az italon túl is gondoskodó, megtartó Isten. Ahogy a kürt zeng, olyan hangzatosan hirdette a látható összegyülekezés, valamint a bemutatott áldozatok sora Isten megtartó, szabadító szeretetét (1–6).

A számos égő-, étel-, ital-, vétekáldozat bemutatása – amelyeket a napi (11), heti szombati, valamint a havonkénti újhold áldozat mellett mutattak be (6) – valójában Jézus Krisztus eljöveteléért könyörög. Milyen hála lehet a mi szívünkben: Eljött, akit vártunk! A beteljesedett ígéretek népe vagyunk. Ma minden szent összegyülekezés, minden igehirdetés csakis Jézus Krisztust dicsőítheti, Őrá mutathat, életünk szabadítójára; életünk minden perce az Ő egyetlen, tökéletes áldozatának kegyelmét dicsérheti. Ez a hitvallás nem dac, nem identitásőrzés, nem elkülönülés másokkal szemben, nem asztalt verő kinyilvánítása annak, hogy nekünk van igazunk: ez hitvallás, Isten cselekvése bennünk; nem tehetünk másként mi, akik tudjuk, hogy Őáltala élünk…

Szerző: refdunantul  2021.04.22. 04:00

A páska ünnepéről itt a kötelezően bemutatandó áldozatok tekintetében olvashatunk. Vegyük számba ezeket az áldozatokat. A páskaünnep első napja és záró napja szombatra esett, akkor be kellett mutatni a nyugalom napjára rendelt, „heti áldozatokat” (28,9–10). A páskaünnep további hat napján ugyancsak bemutatták a „havonkénti újholdra előírt” áldozatokat (28,14; 19–22). Ezek mellett, a kötelezően előírt „napi”, reggeli és esti áldozatokat is be kellett mutatni (23–24). Ha megnézzük az égőáldozatok, étel- és italáldozatok követelményeit; ennyi áldozatnál mindez egy tekintélyes mennyiséget jelentett, sok előkészületet, sok munkát. Az egész lebonyolítása szinte felfoghatatlan. Az embert folyamatosan az elégtelenségére, a bűneire, valamint Isten szabadító irgalmára emlékeztette ez az áldozati kultusz.

A páska ünnepén szent összegyülekezést kellett tartani és semmi foglalkozáshoz illő munkát nem volt szabad végezni (25). Ez a hét ugyanakkor nagyon munkás lehetett, hiszen számtalan áldozatot kellett előkészíteni; de ilyenkor mindenki az Úr szabadítására emlékezve, azért hálát adva, abból töltekezve serénykedett, hálaadó szívvel! Aki úgy „pihen”, hogy csak az Úr ügyében szolgálva is tevékeny, az hétköznapi feladatihoz is mennyei erőt kap. 

Az ember földi élete akkor áldott élet, ha tevékeny élet, békésen tevékeny és építő élet: az ünnepekre készülve, ünnepelve, és a hétköznapokban is tevékeny… A rengeteg áldozat és vér kiontása ugyanakkor mégis arra utal, hogy valami „itt” még nagyon nem békés, nem rendezett. Minden ünneplésünkben és tevékenységünkben ott van valami rettenetes, valami halandó, valami töredékes, amit újra és újra meg kell ismételni; mint ahogy a gyomosodó kertet újra és újra kapálni kell. Egy fiatal, neves színész elég nyers őszinteséggel fogalmazott az egyik interjúban: „Ez az egész élet sokszor olyan értelmetlennek tűnik, olyan macerás minden, még a legkisebb dolgok is, a nagy kínokról most ne is beszéljünk…” 

Csak Jézus Krisztusban marad abba a nyugtalanság, az örökös áldozathozatal. Csak Jézus Krisztusban adatik nyugalom, pihenés, néha még az állandó tevékenységtől is. Csak Jézus Krisztusban szűnik meg a „vérontás”, hiszen az Ő tökéletes, egyetlen áldozata arra indít minket, hogy ne áldozzunk be senkit. Életünk hálaáldozat, de ne legyünk annyira gőgösek, hogy azt gondoljuk: önfeláldozásunk oldja majd meg a világ gondjait. Erre csakis a krisztusi megváltó szeretet képes. Az Úr szabadítása a miénk!

Szerző: refdunantul  2021.04.21. 04:00

Megváltó Urunk tökéletes, engesztelő áldozatából élünk mi; de ebben az új életben, ebben a megváltó bizonyosságban naponta erősödnünk kell. Így olvassuk a mai igeszakasz üzenetét!

A napi áldozatok elrendeléséhez – ezek rendszeres állat-, étel- és italáldozatot jelentettek akkor – megállapodott, békés, letelepedett, biztonsággal gazdálkodó életre volt szükség. Isten rendelései úgy szólalnak meg a mában, hogy mindig tekintettel vannak a holnapra is. Isten népe most átmeneti időben él: ott állnak az Ígéret Földjének küszöbén, de még nem foglalták el azt. Még minden bizonytalan, és Isten Igéje mégis úgy tanít az istentiszteletről, mint ami mindenkor rendelkezésükre áll, ami reménységet és erőt ad, a holnapot illetően is. Ezért életmentő a napi kegyesség!

Isten rendszeres kegyességet írt elő a népének. Ez jelentette a napi, heti és ünnepi áldozatok rendjét; akkor, a vándorlás idején, a szent sátor közelében. Naponta, hetente és az előírt ünnepnapok idején meg kellett jelenni az Úr színe előtt. Az ünnepi áldozatokat a napi áldozatokon túl kellett bemutatni (10). A napi kegyesség rendszerességére épülhetett fel aztán az ünnep méltósága és lelkisége. Ezt a napi kegyességet reggel és este is gyakorolták: az Úrral kezdték és Ővele zárták a napot (4). Ez a napi kegyesség megszabott időben történt, tehát ehhez igazodott a nap többi programja akkoriban. A megszabott idő azt jelenti, hogy ezt az időt, testben és lélekben is odaszánták az Úrnak. 

A koronavírus-járvány kezdetétől un. „karantén-istentiszteleteket” kényszerültünk tartani. Ekkor az internet különösen áldássá lett, mármint azok felé, akik ezzel a lehetőséggel élhettek. Az idősebbekkel telefonon és segítőket küldve tartottuk a kapcsolatot. Később megtudtam, hogy ezeket az üres templomokban mondott koronavírus istentiszteleteket sokkal többen nézték, mint akik a templomba eljártak. Legalábbis a számok ezt mutatják. De tudjuk, ebből sok csak betekintés, a gyülekezeti tagok jó része sem nézte végig, nem élte végig, háttérben hallgatta, és nem úgy odafigyelve, mint ha a templomban lett volna. Ritkán teremtődött meg az „odaszánt” idő. Én filmeket szoktam így a háttérben nézni, nem is tudom követni az eseményeket. Ez a mód, nem méltó az istentisztelethez, az énekléshez, az imádsághoz, a bibliaolvasáshoz, az igehirdetéshez és igehallgatáshoz. 

Napi ételre és italra szükségünk van; a lelki táplálékra ugyanúgy, méltó körülmények között, odaszánt időben, hogy az Úr áldása legyen rajtunk! Naponta Krisztusra van szükségünk; reggel, este, éjjel és nappal. Mielőtt emberekkel találkozunk, Krisztussal kell találkoznunk! Urunk, bocsáss meg nekünk, hogy rohanva is, annyi mindenre van időnk, miközben minden időt Tőled veszünk el… Állandóan a megváltozott élettempóra, a megváltozott világra hivatkozunk, miközben a Te megtartó szereteted nem változott; igazából csak mi változtunk meg hűtlen hitetlenségünkben. Adj megtérést!

Szerző: refdunantul  2021.04.20. 04:00

süti beállítások módosítása