Isten féltő szeretettel szólítja meg népét, mert az Úrnak jogos a haragja, de mentő a szeretete felénk: „Szedd össze magad; szállj magadba!” (1)

Ez az isteni felszólítás, a maga képiességében önmagáért beszél, ugyanis amikor valaki elesett, és úgy összetörte magát, hogy tehetetlenül fekszik a padlón, akkor hiába mondom neki, hogy szedje össze magát és keljen fel! Legfeljebb annak belátására van esély, hogy az illető magába száll, és elfogadja a segítséget. Az élet igazán valós helyzetei azok, amikor rádöbbenünk, hogy már az emberi segítség sem elég, az Isten szabadító, megtartó, megváltó, újjászülő erejére van szükségünk. Ez a felismerés egy megtérésre vezető magunkba szállás, amit Isten Lelke munkál bennünk (1), amelyet Isten irgalma még időben elvégez az életünkben, amíg tart a kegyelmi idő, még mielőtt minden szétesne bűnünk és nyomorúságunk miatt, és még mielőtt Isten jogos ítélete, izzó haragja megelégelné mindazt, amit művelünk. Tart még a kegyelmi idő! Gyorsan ragadjuk meg a kegyelmet! (2) 

Urunk, könyörülj, hogy megragadhassuk szabadító irgalmadat! Köszönjük, hogy kereshetünk Téged, mert Te már kerestél és megtaláltál minket, Jézus Krisztusban! Áldott légy, hogy a mi Urunkban újjászületve minden megváltozik: alázat, igazság és oltalom vesz körül bennünket (3). 

Isten népe alázatos, mert ismeri és elismeri a maga semmi voltát Isten előtt és belátja az Úr ítéletének érvényét. Isten népének alázata tudja, hogy teljesen az isteni kegyelemtől függ az élete, ezért erre a kegyelemre mindenestől rábízza magát. Ez az alázat nem alázatoskodás, de az emberi kapcsolatokban is felvállalja a szelídséget, egy törtető, erőszakos világban. 

Isten népe az igazságot cselekszi, mert elismeri az Úr akaratát és meghajlik az Úr egyetlen igazsága előtt, amely mindig tökéletes, szent akarat, és amely mindig az ember javát munkálja, életének teljességére. 

Isten népe oltalmat talál az Úrnál, örök oltalmat egy bizonytalan és gonosz világban, üdvözítő oltalmat a halál árnyékának völgyében. Ez a kegyelem erős, biztonságosan rejti el azt, akit befogadott (Zsoltárok 18,3). 

„Talán” oltalmat találtok, talán könyörül rajtatok az Úr – így fogalmaz a próféta (3). Ez a talán azt hirdeti, hogy Isten üdvözítő akarata nem függ az ember akaratától, vagyis a szabadulást teljesen a szabad isteni kegyelem ajándékozza nekünk. Ez az isteni „talán” ugyanakkor reménységre indít, bizonyosságra vezet, ha a feltámadott Urunkra tekintünk, akiben ez a „talán” tényleges szabadítássá lett.

Isten megtért népe számára nem vigasz, hogy a környező, szomszédos népek ugyanúgy Isten jogos ítélete alatt állnak (4–15). Ugyanakkor Isten megtért népe számára soha nem lehet elégtétel az, hogy majd Isten ítélete igazságot tesz, népét felemeli, és amit más népektől ítéletesen elvett, azt népének adja. Isten népének imádsága és szolgálata mindig az, hogy mások is leboruljanak az Úr előtt és Őt dicsőítve, békességben élhessünk végre egymás mellett, megbecsülve egymást és egymás sajátos kincseit, az Úrban (9–11). Ekkor végre vége lesz minden hergelésnek, provokációnak, hisztériának, gyűlöletnek, ellenségeskedő önzésnek, pusztító gonoszságnak és önhitt gőgnek (15). Ez már az Isten országának kiteljesedése, reménységünk tárgya.

Szerző: refdunantul  2021.12.14. 04:00 komment

Hallgatom Balázs Fecó egyik dalát. Középiskolás koromban ott örvendeztünk a Korál együttes koncertjein. Szép idők voltak azok. Közben a művész külön szólóalbumokat is megjelentetett, egészen lírai, érzékeny dalokkal. Az egyik dalára lettem figyelmes a napokban. Szövege így hangzik: „Ez itt már nem értelmezhető. / Ez itt már most nem felfogható. / Ha megtörténhet ilyen itt, többé semmi nem segít. / Ez a Bolygó most már elhagyható. / Most már nem csak gyáva, már gonosz is. / És elvadult sötét. / Nincs több kérdés, amit feltennék. / Már csak egyetlen szorít: Miért? / Hittük, hogy minden változó, / jöhet majd egy változás, ami jó. / Hol veszett el nem tudom. / Nézőtéren? Színpadon? / Vége. Nincs több illúzió…” Nem tudom, mi gyötörhette meg a művészt, a dal címe is rejtélyes, nem ad utalást sem erre nézve. Ugyanakkor mégis érthetjük, miről énekel. 

Olvasva Zofóniás próféta könyvét, az első fejezet alapján akár azt a közhelyesnek tűnő, de mégis valós diagnózist is kimondhatnánk, hogy nem sokat változott a világ körülöttünk kétezer-hatszáz év óta. Nagy volt a hitetlenség, amikor Jósiás, Júda királya, szinte gyerekként uralkodni kezdett (Kr. e. 641–609), és akinek idején szólt Zofóniás (1–6). A próféta ezt a hitetlenséget részletezi, majd így foglalja össze: „… elfordultak az Úrtól, nem keresik az Urat, és nem törődnek vele” (6), nem számolnak az Úrral, hiszen szerintük nem tesz az Úr sem jót, sem rosszat, nincs is… (12) Teljes volt a hitetlenség, beleértve a sokféle vallásos, lelki, spirituális gondolatot, babonaságot is (9), amelyeknek semmi köze nem volt az egyetlen, élő, teremtő, megtartó Isten tiszteletéhez. Ezt a hitetlenséget csak fokozta a kétlelkűség, amikor valaki az Úrnak is, meg másoknak is akart szolgálni (5), pedig senki nem szolgálhat két úrnak (Máté 6,24). A hitetlenség nyomán teljes volt a káosz, hiszen ahol az élő Istent elhagyják, ott a gonosz tombol, mindig más-más köntösben, erőszakkal, csalással, durvasággal, egymás életének megkeserítésével. 

Ez a káosz már annak az ítéletnek a része, amely Isten jogos büntetése, és amelyről rettenetes képeket tár elénk Zofóniás (14–18): Isten elsöpri az embert a föld színéről, vele együtt minden hitetlenséget, bűnt, botrányt (2–3; 18). Nagy összeomlásról ír a próféta (10), amely hamarosan bekövetkezik, mint az Úr ítéletes napja (14), és sem ezüst, sem arany nem mentheti meg az embert (18), sem a késői rémült kiáltás (17), mert akkor a hős is kisegérré lesz (14). Egyedül a megtérés segít rajtunk, ha az Úrhoz fordulva, kegyelméért könyörgünk mindnyájan, és hozzáigazodunk végre az Ő üdvözítő rendjéhez. Jézus Krisztusban az ítélet megtartó kegyelemmé formálódott, az Úr napja a feltámadás, az örök és új élet napjává lett, bűnbocsánatunkkal együtt. Balázs Fecó dalára utalva: jöhet változás, ami jó, de csakis az Úrtól! Más esélyünk nincs. Csend legyen tehát az Úr előtt (7), megtérés, leborulás, bűnbánat, hogy lehessen felemeltetés!

Isten Jósiás királyt használta eszközül, hogy megtérésre vezesse Isten népét, és megtisztítsa őket sokféle hitetlen eltévelyedéstől. Jósiás szolgálatát Zofóniás próféta készítette elő. Megtérve, megújulva lehet Isten népe ma is az Úr kegyelmének és üdvözítő rendjének követe.

Szerző: refdunantul  2021.12.13. 04:00 komment

Az Énekek éneke végén két különálló egységű, akár egymástól függetlenül keletkezett és egymás mellé került énekről lehet szó. Ezek értelmezése gyönyörűségesen izgalmas feladat, imádságos szívvel azonban megnyílnak a szakaszok. Az utolsó előtti egységre figyelünk most (8–10).

Legvalószínűbb, hogy a boldog asszony itt régi emlékét eleveníti fel, amikor elmondja férjének, mit mondtak neki a testvérei még serdülő lány korában, amikor először jött szóba jövendője (8). Ha kőfalnak bizonyul a húguk, ha ellene áll mindenféle ostromnak, azaz, ha megőrzi tisztaságát a kellő időre – ígérték a fivérek –, akkor a maguk részéről is mindent elkövetnek, hogy ennek méltó jutalmát vegye; gondoskodnak róla, hogy húguk nevét, tisztaságát szembetűnővé tegyék, mint ahogyan messzire csillog a kőfalra, várfalra húzott ezüst dísz (9). Ha ajtónak bizonyulna a húguk, ha nyitottabban viselkedne, akkor maguk gondoskodnak őrzéséről, vigyáznak, hogy senki ne férhessen hozzá, amíg meg nem érkezik számára az egyetlen, igazi vőlegény (9). A lány hálásan és bizonyosan, azaz megnyugtatóan felelt fivérei féltő szeretetére: Kőfal lesz, szilárdan megáll, de az egyetlen igazinak, ha jön, kaput fog nyitni, mint aki megtalálta boldogságát (10). 

Számos üzenet ragyog fel előttünk, miközben ezt a szakaszt olvassuk. Legyünk kőfal szilárdak, zártak a magánéletünkben, és csak az Istentől rendelt egyetlen, igazinak nyíljunk meg. Legyünk kőfal szilárdak a mindennapokban, álljunk ellent sokféle „magánéleti” és „közéleti” kísértésnek: álljunk ellent hízelkedésnek és provokációnak, érzelmes szépelgésnek és gyalázkodásnak, kedvességbe csomagolt érdekeknek és zsarolásoknak; legyünk tiszták és hűségesek, ugyanakkor óvatosak és megfontoltak! Legyünk kőfal szilárdak a hitben, hiszen ez a hívő, szent zárkózottság annak bizonysága, hogy a mi egyetlen Urunkban megtaláltuk a boldogságot, nem kell több, nem kell más! Ez a boldog bizonyosság azt is jelenti: csak az Úr előtt lehetünk nyitottak, Őelőtte kitárulkozhatunk. Nagy kérdés: zárt kőfal legyek, vagy nyitott ajtó? Aki hűséges, szilárd kőfalként tesz bizonyságot az Egyetlenről, mint a kőfal tetején ragyogó ezüst pártázat, aki ekként szilárdan hűséges kőfal azok felé is, akiket az Úrtól kapott, és aki ezáltal tényleg hitelesen ragyog, az megnyithatja kőfalának ajtaját, és nyithat mások felé, mint Isten boldogságot adó szeretetének szolgája. Hit nélkül csak a kőfal zártság marad azok számára is, akik a szabadság nagy nyitottságát hirdetik, mert mindannyian be vagyunk zárva saját magunk önző és önhitt világába, és szabadságunk csak annyiból áll, hogy szórjuk tele önmagunkkal a világhálót, meg mások – akár névtelen – gyalázásával, rögzített telefonbeszélgetésekkel. Mások gyalázása önmagunk kárhoztatása valójában, szabadságnak tűnő halálos zártság. Mi ez, ha nem egy olyan kőfal, amelyen nincs ajtó, sem napsütésben ezüstként ragyogó párkányzat; ez a legkárhozatosabb zártság, önmagunkba szédült üresség. 

Urunk, találj meg bennünket, hogy mi megtalálhassunk Téged, így önmagunkat és egymást! Urunk, építsd a kőfalat, egyértelműsítsd a dolgokat örök rended szerint, és tégy a kőfalra ezüstös, ragyogó párkányt, a megfelelő helyre pedig kapukat; azaz adj boldogságot Tebenned! Teelőtted nyitottan, Urunk, olyanok leszünk, mint akik megtalálták a boldogságot, a kőfal és az ajtók egységében (10).

Szerző: refdunantul  2021.12.12. 04:00 komment

A vőlegény és a menyasszony szerelme Isten ajándéka. A testi szerelem is mindenestől az Úr ajándéka, az Ő rendjében. A vőlegény és a menyasszony, ők ketten, csakis egymáséi (11). 

A menyasszony szépségét sokan észrevehetik, mert a szépségben gyönyörködni – abban, aki, ami valóban szép – Istennek kedves ajándéka. A valóban szép felüdít, örömöt, életkedvet nyújt, az örök élet örömére készít, mert az Isten maga teljességgel szép, és a mennyei világ is maradéktalanul szép. 

Merj gyönyörködni; merd észrevenni azt, aki, ami igazán szép! Ne lássunk bűnt mindenben! A hit meglátja, észreveszi a szépséget, Isten színe előtt. Éppen ezért, a vőlegény nyíltan dicséri, megénekli menyasszonya szépségét, mintegy hálát ad párja szépségéért. 

Ugyanakkor tegyünk különbséget, az Ige alapján! Sokan csodálhatjuk a nő szépségét (1), de csak az dicsérheti nyíltan, akié a szépség, akié a szép menyasszony (1–8), és végképp csak ő élhet szépségének valóságával (9–13). 

„Mily szép vagy és mily kedves, gyönyörűséges szerelmem!” (7) Vegyük észre párunk szépségét évtizedek múlva is, mondjuk neki, hogy nekünk Ő a legszebb, a legkedvesebb, ma is gyönyörűséges! (1–8) Éljünk egymás szépségével, legyünk ketten egy testté, az Úrban, testben és lélekben, egész valónkban, azzal az egyetlennel, akit az Úr nekünk ajándékozott, hiszen a párunk szépségében csakis mi magunk részesedhetünk! (9–13)

Vannak azonban olyan szépségek ezen a világon, amit mindannyian csodálhatunk, sőt, kifejezhetjük azoknak szépségét, mint ahogy itt is számos hasonlattal fűszerezve olvassuk a szépség dicséretét. Vannak olyan szépségek, amelyeknek gyönyörűségét megfogalmazva, mások figyelmét is felhívjuk Isten szépségére és az Ő szépséges ajándékaira, ezáltal másokat is örömre hangolunk (1–8). 

Most éppen egy csodás Brahms zongoraötöst hallgattam, korábban Balázs Fecó egy gyönyörű dalát élveztem, tegnap egy festmény szépsége vidított fel, tegnapelőtt egy pár soros vers talált szíven, előtte egy tudóssal készült interjú „szépsége” érintett meg, örültem egy elkapott pillanatról készült fotónak, elmerültem az adventi pazar naptámadatnak a szürkén nyálkás és sötét decemberben, megláttam emberek szépségét, nemcsak külsőben, hanem szabálytalanságukban, szavaikban, gondolataikban… Feleségem szépsége pedig mindezek felett, az üdvösség Istenének gyönyörűséges ajándéka, a vele való közösség az Úrban megélt, az Úrral megélt közösség!

A vőlegény és a menyasszony szépséges közössége az örök élet előíze. A vőlegény és a menyasszony hűséges szerelme bizonyossága a mi gyönyörűséges, megváltó Urunkkal való zavartalan és üdvösséges közösségnek, amit hamarosan maradéktalanul megélhetünk majd. Isten ugyanis örökkévaló szerelemmel szeret bennünket, soha el nem múló szeretetét, annak illatát, éltető gyümölcseit nekünk tartogatta. Jézus Krisztusban az örök élet gyümölcse, szent illatozással már a miénk, „ajtónk elé” odakészítette azt Isten szeretete (14). Nyissuk ki az ajtót, Istenünk már nyitott felénk!

Szerző: refdunantul  2021.12.11. 04:00 komment

A menyasszony már nem keresi tovább a vőlegényt, segítség sem kell a keresésében, mert már bizonyossága van vőlegényét illetően (1): „Nincs semmi baj, ha pillanatnyilag nincs is itt, de elválaszthatatlanul összetartoznak.” (3) Amikor a menyasszony megnyugszik, amikor a kétségbeesett keresés alábbhagy, világossá lesz, hogy a vőlegény nem hagyta el, hanem a kertben van, gyönyörködik a liliomok között, gyönyörködve munkálkodik, a szokott helyen megtalálható (2). 

A menyasszonynak már bizonyossága van, hogy a vőlegény a kertjében van (2). A kép többféleképpen érthető: a vőlegény hozzáillő környezetben van, kertben, illatos, gyönyörűséges virágok között; virág nyílik ott, ahol a vőlegény van; a vőlegény liliomok között a kertjében gyönyörködik. A vőlegény jelenléte, az üdítő kert, a virágzás, a gyönyörködés lehetősége összetartoznak. Elfelejtettünk gyönyörködni! A modern ember megfáradt hitének, vagy éppen hitetlenségének egyik jele, hogy nem tud megállni, nézni, látni, elidőzni, észrevenni, rácsodálkozni, gyönyörködni és hálát adni. 

A menyasszonynak már bizonyossága van, hogy a vőlegény távolléte csak ideiglenes állapot volt, nem örökre szól az elszakadás. A tartós, maradandó és örök állapot az, hogy a vőlegény és a menyasszony egymáshoz tartoznak (3). Ha a menyasszony találkozni akar vőlegényével, tudhatja, hol kell keresnie: a hozzá méltó környezetben, édeni kertben, tisztaságban, hűségben, üde jó illatban (2).

Isten Igéje szerint, más bibliai könyvekben is, a prófétáknál és Jézus kijelentése szerint is, Isten népe, azaz mi vagyunk a menyasszony. De jó tudni, hogy sokféle hiábavaló és kétségbeesett keresésünkben megnyugodhatunk, teljes bizonyosságra juthatunk, hiszen életünknek minket védelmező „vőlegénye” van, a mi megváltó Urunk, Jézus Krisztus (Márk 2,19). Az Úr egyetlen, páratlan szeretetétől (9) senki és semmi el nem választhat bennünket. Ahol a mi Urunk van, ott újból édeni, üdítő, gyönyörködtető kertté lesz az életünk (2). Soha ne felejtsük el, ha ismét kapkodva máshol keresnénk életünk boldogságát és megnyugvását, hogy csak Őnála adatik üdvösséges nyugalom, öröm, kiteljesedés; valamint el ne felejtsük, hogy valójában mindenben csak Őt kell keresnünk. Azt se felejtsük el soha, hogy hol kell az Urat keresnünk: imádságos szívvel, Igéje közelében. 

A megtalált „vőlegény” ismét megajándékoz bennünket a gyönyörködés képességével: gyönyörködni az Úrban, az Ő Igéjében (Zsoltárok 37,4); gyönyörködni az Úr ügyében, gyönyörködni szeretteinkben, egymásban, életterünkben, az élet apró rezdüléseiben. Az Úr képessé tesz minket arra, hogy munkáljuk ezt a gyönyörködést, miközben munkáljuk azt, hogy legyen miben gyönyörködni. Isten eszközei vagyunk, akik által Ő kertté formálja a pusztaságot (Ézsaiás 35,1).

Szerző: refdunantul  2021.12.10. 04:00 komment

A vőlegény zörget menyasszonya ajtaján, kedvesen; mint alázatos, fáradt, hosszú éjszakai utat megtett vándor kér bebocsátást. „Szolgai formában” jelentkezik. A menyasszony vonakodik beengedni: levetkőzött, lefeküdt már, fáradt. A vőlegény benyúl az ajtón – valami kémlelő-lyukon – bizonyára esdeklése jeléül, nem azért, hogy maga nyissa ki az ajtót (2–4). 

Végre a menyasszony ajtót nyit, de ekkorra már elkésett; mire kinyitja az ajtót, a vőlegény már nincs sehol. Ekkor döbben rá a veszteségre, és kétségbeesve kezdi keresni az éjszakában vőlegényét. Megalázások, nyomorúságok, mélységek sora kezdődik ekkor, mert nem talál rá a kedvesre, és közben a város őrei megverik, sebeket kap, parázna nőnek tartják, letépik kendőjét (5–7). A mennyasszony Jeruzsálem leányaihoz kiált: legyenek segítségére, s ha találkoznak szerelmesével, mondják el neki, hogy tévedés történt, és menyasszonya szereti őt, annyira, hogy betege e szerelemnek, mert az ő vőlegényénél nincs szebb (8). 

Gyönyörűséges leírása következik itt a vőlegény dicséretének, lám a menyasszony is szót kapott ugyanúgy, mint a vőlegény. Isten előtt egyforma a férfi és a nő, de más a feladatuk, a szolgálatuk az isteni rendben (10–16). A vőlegény dicséretével nem tudnak mit kezdeni a menyasszony barátnői, vissza is feleselnek neki, hiszen mindenkinek a saját párja az egyetlen és páratlan, ez így is van rendjén. Mindenkinek a saját szerelme, a saját élete, a saját megélt élete az övé, amit csak ő maga élhet meg, és megoszthat az Úrral, meg élete egyetlen párjával (9).

A felelgetős forma a korabeli menyegzői szokásokra utal. A Jelenések 3,20 képét ez a menyegzői jelenet ihlette: Jézus ott áll az ajtó előtt, alázattal, szolgai formában zörget és bebocsátásra vár. El ne késsünk, mint itt a menyasszony (6), mint Ézsau (1Mózes 27,34), mert sok sírás, nyomorúság ér bennünket, ha az Istentől kijelölt időt nem vesszük komolyan (5–7). Áldott legyen az Isten, hogy tart még a kegyelmi idő, a zörgetés ideje, a mi megváltó Urunk határtalan szerelme, és az Ő kegyelme elvégzi azt, hogy ne tétovázzunk, hanem ajtót nyissunk, és Ővele közösségben, életünk üdvösséges teljességre jusson, megmenekülve minden kárt szenvedett, sötét gyalázattól.

Szerző: refdunantul  2021.12.09. 04:00 komment

Megragadó az a szerelemből fakadó lelkesedés, amivel a vőlegény leírja kedvesének, menyasszonyának szépségét. Igen, ebben az emelkedett állapotban az ember mindent szépnek lát, párját a legszebbnek: szemeit, pillantását, haját, fogsorát, ajkait, bájos hangját és beszédét, karcsú nyakát; mindenét, hiszen szerelmesének egész lénye páratlan. 

Olyan szép a menyasszony, hogy leírhatatlan, kifejezhetetlen annak egyetlen szépsége. A vőlegény minden más szépség említésével, mint hasonlattal próbálja kifejezni valamennyire kedvese szépségét: galambokat, őzikéket, gazellákat említ, de oroszlánokat és párducokat is; sőt, hullámzó kecskenyájakat és juhnyájakat; hiszen kedvese egyszerre törékenyen kecses, ugyanakkor szerelmes szépségében erős, alakjában hibátlan; ő táplál, éltet, életet ad… A képek tovább sorjáznak: a fátylak a szépség titkát, a papi ruházatnál is használt karmazsinfonalak a szépség és a szerelem tisztaságát, szentségét fejezik ki, a gránátalmák az igaz szerelem testet-lelket gyógyító ajándékát jeleníti meg, Dávid tornyaival együtt a szerelmespár bensőséges védelmét, amit egymás számára jelentenek. Titok a szépség, titok a szerelem, titok a vőlegény és a menyasszony boldogsága, de aki benne van, annak feltárul, csak annak. Mindegyik kép e titoknak csak apró részletét érzékelteti, de a menyasszony teljes szépsége és a szerelem öröme kifejezhetetlen, áldott titok (1–8).

„Mindened olyan szép, kedvesem, semmi hibád sincsen!” – így kiált fel a vőlegény, menyasszonya láttán (7). Az Úrtól való ez a látás, nemcsak emberi lelkesedés, hanem Szentlélektől való felismerés, amely megdobogtatja az ember szívét, amikor az Istentől neki rendelt egyetlen, „hibátlan” kedvesére tekint, akit hív magához (7–8). Ezért bezárt kert a vőlegény kedvese mindenki más számára, csak a vőlegénye gyönyörködhet benne (12), csak ő táplálkozhat ebből a kertből, annak gyümölcseiből (12–16). Az egyetlen párunk iránti lelkesedésünk és őhozzá kapcsolt kizárólagosságunk, az Úrtól való.

Mégis, gyakran az történik, hogy megfárad a lelkesedés, elmúlik a „csak ő” kizárólagossága, elerőtlenedik a szerelem, és az élet sűrűjében, meg az idő múlásával, már nem lelkes látással szemlélve egymást, kiderülnek a hibák. Mégsem jól láttam kedvesemet akkor, túl lelkes voltam, mást láttam, nem őt, beleképzeltem valamit? Hány és hány házasság, egykori nagy szerelem szürkült meg így. Nagy baj ez, mert Isten Lelke nemcsak támasztja, hanem megtartja a szerelmet, megérleli és örök hűséggel ajándékozza meg azt. Nekem, közel negyven év után is, a Feleségem a legszebb, nincs nála szebb, a hangja, a szemei, a pillantása, az alakja, a kedvessége, a türelme, az ereje, mindene! Egyetlen és pótolhatatlan Ő.

Ezt a földi, örök hűséget és szerelmet csak hitben élhetjük meg, az Úrtól kapjuk, attól az Úrtól, akire egyedül érvényes, hogy Ő mindenütt szép, hibátlan, tökéletes (7). Az Úrba vetett hit, valamint az Ő színe előtt megélt házasság soha nem veszíti el azt a szentlelkes, szépséges, kizárólagos ragaszkodást, amit ebben az énekben olvashatunk. Jöjj, Urunk, tégy bennünket a házassági és családi életünkben is szentlelkesekké, akik Tetőled rendelt párjukat szerelmesen szépnek és páratlannak látják mindörökké! Aki az Úrral közösségben él, annak a házassága is istentisztelet lesz, amelyben a boldog szerelem öröme áldott része lesz ennek az istentiszteletnek, mindenkor, mintegy az örök élet előízeként. Mi nem vagyunk hibátlanok, csak lelkesen annak láthatjuk egymást, de az Úr tökéletes, és Ő segít bennünket arra, hogy a múló idő ellenére is a legszebbnek lássuk kedvesünket. 

Jézus Krisztus olyan szép, semmi hibája nincs, Ő feltámadott, hogy minket is krisztusivá formáljon, a házasságban is (7).

Szerző: refdunantul  2021.12.08. 04:00 komment

A menyasszony nem tudott megnyugodni addig, amíg meg nem találta vőlegényét (1–4), amíg meg nem hallotta bizonyossággal, jövetelének hangját (6–11). A vőlegény úgy érkezett a menyasszonyhoz, mint egy király (11). Az egész fejezet íve a nyugtalan kereséstől a megtalálás öröméig vezet, amelyben olyan gyönyörű, isteni rendben van kijelölve a nő és a férfi helye, szerepe, feladata és szolgálata, hogy kettejük találkozásában kiteljesedjék az élet.

Itt lesz világossá, hogy milyen keveset mondunk erről a bibliai könyvről, ha csak a férfi és a nő vágyakozásáról és egymásra találásának beteljesüléséről szólunk. A teljes Írás összefüggésében kimondhatjuk, amit Augusztinusz megfogalmazott: „Nyugtalan a mi szívünk, amíg az Úrban meg nem nyugszik.” Minden más földi vágyakozásunk, keresésünk, birtoklásunk is valójában az Urat keresi, de ez a keresés mégis gyakran leragad az „itteni” időlegesnél, ezért mindig újat, mást, többet akar, és soha nem tud betelni. „Kerestem, de nem találtam!” – így kiált fel a menyasszony! (2) Egész életünk ez, élő hit nélkül: keresünk, találunk, de amit találtunk, már a megragadása után nem számít; újra keresünk, jó esetben – isteni kegyelemből – újra találunk, aztán hálátlanul megint más kell… Mindig csak találunk és nem „megtalálunk”, ezért ez a „találás” olyan, mintha nem is találtunk volna semmit.

Az üdvözítő, békességes fordulat akkor történik meg, amikor az Úr maga érkezik hozzánk, mint mindenek királya és mint mégis szerelmes vőlegény, aki minden akadályt, árnyat (2,17), minden kínzó álmatlanságot és nyugtalanságot legyőz (1). Salamon király érkezésének gyönyörű leírásában az Úr érkezését látjuk (6–11), aki eljött az első karácsonyon, magához ölelt bennünket megváltó szeretetével nagypénteken, és soha nem enged el húsvét után. Minden földi keresésünk, házasságunk, családi életünk, munkánk, minden „itteni” öröm és küzdelem csakis az Úr megérkezésével lesz áldottan teljessé, mennyei békességet megtapasztaló és sugárzó nyugalommá ott is, ahol minden rezdülés a békétlenségről árulkodik. Megtalálhatjuk az Urat, mert Ő eljött, mert Ő mindenekelőtt ismert, mert Ő már megtalált bennünket (4): ragadjuk meg mi is, és ne engedjük el Őt! (Filippi 3,12)

Szerző: refdunantul  2021.12.07. 04:00 komment

A rókák feldúlják virágzó szőlőnket. A rókát még kölyökkorában kell elkapni, mert idősebben már nehezebb megakadályozni pusztítását (15). A férfi és nő – ők ketten, pont ők ketten, csak ők ketten – egymáséi, így teljesedhet ki az életük (16). Viszont ezt a virágzó szőlőskertet számos ravasz kísértés veszélyezteti, mint a róka a szőlőt, ezért a veszélyt még „kölyökkorában” kell megcsípni és elhárítani, később lehetetlen; a pusztítás pedig mérhetetlen lehet. 

Isten és az Ő népe közösségét az Ige gyakran hasonlítja házassághoz, mert mindkettő szent és áldott viszony, amelyben kivirágzik az emberi élet. Ugyanakkor Isten és az Ő népe közösségének szőlőskertjét is folyton rókák akarják feldúlni. Manapság is számos kísértés fenyegeti hitünket. Soha ne felejtsük el, hogy Isten azért vállalt üdvözítő közösséget népével, hogy aztán népe által sokan ismerhessék meg az Úr megváltó szeretetét; vagyis Isten népének virágzó szőlőskertje az üdvösséges életöröm borát adja minden népnek, sok-sok embernek. Mennyi róka dúlja fel folyamatosan ezt a szőlőskertet: mennyi bálvány, kísértés, megfáradt szolgálat, hiteltelenné lett élet gyengíti Isten népét, és emiatt az emberek is máshol keresik az öröm borát, nem az Úrnál.

Ez a pusztítás azonban rettenetes, hiszen eljön majd az idő, amikor hűs szél támad és megnyúlnak az árnyak! (17) Ekkor, vagy olyan vágyakozással hívjuk az Urat, mint itt az epekedő szerelmes hívja a párját, vagy elvesztünk. Isten azonban azt akarja, hogy el ne vesszünk! (János 3,16) Ő eljött hozzánk, értünk, ahogy hegyszakadékokon át gazellaként vagy fiatal szarvasként, szerelmesének hívására megérkezett annak párja (17). Mi lesz velünk, ha hűs szél támad, és megnyúlnak az árnyak? Csak az Úr, az örökké hűségesen szerelmes Krisztusunk segíthet rajtunk valójában! Csak Ő!

Szerző: refdunantul  2021.12.06. 04:00 komment

Ujjongva örülni azt jelenti, hogy az ember megtapasztalja az öröm maximumát, azt a csodát, amikor semmi nem veszélyezteti boldogságát, nem nehezedik életére sem félelem, sem gond, még azok árnyéka sem. Az ujjongó öröm a maradéktalan boldogság kifejezése.

Vőlegény és menyasszony, ezzel az ujjongó örömmel vágyódnak egymás után (7–8), ekként szívják magukba egymás nárdus-illatát (2; 12), ezzel az ujjongó örömmel hasonlítják egymás alakját a táplálóan friss gyümölcsökhöz, méltósággal bíró királyokhoz (4), Salamon ékesen szőtt szőnyegeihez (5), ékes paripákhoz (9), pezsdítő borokhoz (2). Amikor az ujjongó öröm kifogy a képek sorjázásából, amihez próbálná ezt az ujjongást hasonlítani, akkor még annyit mond, hogy ez az ujjongás még a fentieknél is jobb és szebb (4); gyönyörűséges (15–16). Kimondhatjuk, édeni állapot ez az ujjongó, zavartalan öröm, ez a boldogság: Isten eredeti gondolata az emberről.

Hova tűnik el ez az öröm? Mert ki kell mondani, hogy ez az ujjongó öröm, e-világban az embernek csak ritka és legfeljebb egy rövid ideig való tapasztalata, hiszen a zavartalan boldogság elillan. Az ember persze próbálja számos módon megteremteni, átélni az örömöt, miként itt a vőlegény és a menyasszony ezzel az ujjongó örömmel tekintenek egymásra. Ezek az emberi próbálkozások áldottak, de nem elégségesek, mert valami alapvetően elromlott, amit emberi próbálkozások nem képesek rendbe hozni, hogy az örömöt zavaró, ártó hatalmakat legyőzze.

Az ujjongó öröm csoda, Isten megváltó cselekvése. Ez az öröm csakis Ővele, Őáltala lehet a miénk. Az Úrban örülhetünk így mindenkor (Filippi 4,4), azzal a húsvéti örömmel és reménységgel, miszerint Isten, a feltámadott Jézus Krisztusban, már legyőzte az ártó erőket, és a világ újjáteremtése elkezdődött. Ez az öröm, hitben, minden körülményben, már a miénk, és jobb a bornál, jobb a szerelemnél, jobb minden emberi próbálkozásnál (4). Az Úr megváltó szerelme azonban örömteli áldássá teszi földi életünk minden rezdülését, borát és szerelmét is! 

Merjük tehát most az élő Istenre érteni ezt az igeverset: „Ujjongva örüljünk Teveled, emlegessük bornál is jobb szerelmedet, méltán szeretünk Téged!” (4)

Szerző: refdunantul  2021.12.05. 04:00 komment

Az imádságban nem az történik, hogy mi befolyásoljuk az Istent (17), hanem az, hogy ráhagyatkozunk az Ő tökéletes akaratára, aminek érvényesülése számunkra is a legfőbb jó, az üdvösség. Ezért minden könyörgésünk lényegi tárgya az, hogy legyen meg az Úr akarata és jöjjön el az Ő országa (Máté 6,10). A könyörgés éppen azt fejezi ki, hogy magasztaljuk a hatalmas Urat, mindeneknek Urát, akinél nincs nagyobb, és leborulva Őelőtte, megvalljuk, hogy milyen gyarlók, esendők, picikék vagyunk mi. A könyörgés lelkülete a leborulás, az Úr kegyelmére és tökéletes akaratára való hagyatkozás. 

Ugyanakkor a könyörgő ember ebben a leborulásban megtapasztalja a csodát: az Úr lehajol érte, és felemeli a könyörgő embert. Erről a felemeltetésről beszél, mint csodáról, mint Isten szabadító cselekvéséről, Jakab is: a szenvedőnek ad az Úr erőt; a betegnek ad imádkozó és segítő testvéreket, bátorító emberi eszközöket, akarata szerint gyógyulást; az örvendezőnek ad az Úr magasztaló alázatot; bűnös életünknek töredelmes, bűnvalló szívet, bocsánatot és megtisztulást ajándékoz (13–15). A könyörgőnek ad megszabadulást az Úr (15). Soha ne felejtsük el, hogy ez a szabadulás Jézus Krisztusban már a miénk, mi már megszabadított, üdvösséget nyert emberek vagyunk, ezért Isten szabadítása jelenthet konkrét földi segítséget is, de ha ez elmarad, ha Ő ezt nem tenné is (Dániel 3,18), az üdvösség akkor is a miénk, történjék bármi. 

A könyörgésben mégis, a mai Ige szerint is, ott van az az erő, amelyet Jákób imádsága is kifejez: Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz engem! (1Mózes 32,27) A könyörgésben nem hathatunk az Istenre, de „megrángathatjuk ruhájának bojtját”, hogy aki mindig ránk figyel, vesse ránk tekintetét. Ezt teszik a zsoltáros imádságai is (Zsoltárok 143,1). Erre a figyelemfelhívásra is valójában nekünk van szükségünk, mint akik ezáltal belevetik magukat az Úr áldó és megtartó kegyelmébe, hiszen Őnélküle semmit sem tehetünk (János 15,5), csak ha az Ő jóváhagyó áldása velünk van. 

Édesanyám huszonöt éve él egyedül, és nem lehet kimozdítani megszokott helyéről. Látom, ahogy elsorvad, és amiként beszűkül az élete. Akárhányszor felhívom, annyit mond: „Ma is órákat sétáltam a járdán, hálát adtam, és imádkoztam értetek.” Tudom, ez valóban így van. Azt is tudom, hogy az ilyen élet nem egy beszűkült élet, és én mai napig is az anyám, értem folyamatosan mondott, közbenjáró könyörgéséből élek. Könyörögjünk egymásért is!

Szerző: refdunantul  2021.12.04. 04:00 komment

Várjuk az Urat! Várjuk Őt, aki eljött, aki Igéje és Lelke által már velünk van, és aki visszajövetelével teljessé tesz hívő népe számára minden kínzóan töredékest. Várjuk az Urat, mert az Ő eljövetele számunkra nem a vég, hanem az élet teljességének kezdete, a maradéktalan rendeződés és beteljesedés, az egyetlen megoldás. Jézus Krisztus eljövetele az Ő országának elhozatala, a világ és az ember megváltása, az eredeti tisztaságába való visszahelyezése. „Jöjj, Uram Jézus!” (Jelenések 22,20)

Az Urát hazaváró gyülekezet és az Urát váró hívő ember türelmes: türelemmel várja életének Urát, akit hitben már lát, akinek mindenre elégséges erejét már megtapasztalja életének minden percében. 

A türelem Isten közelségének, Isten Lelkének ajándéka. A türelem hívő várakozásból fakad. Csak a hit embere lehet türelmes, aki a jelent a reményteli krisztusi jövővel együtt látja: már kész a megnyugtató megoldás, már tapasztaljuk annak áldásait, és ez a megoldás hamarosan kiteljesedik. Urunk cselekszik, jön, érkezik, mindenre elégséges áldásai már jelen vannak bennünk, közöttünk. A hívő ember türelemmel teszi a dolgát, és könyörögve várja, hogy Isten cselekedjen általa, az az Isten, aki mindig üdvösségesen munkálkodik (János 5,17). 

Aki nem az Urat várja, hanem csak ideigvaló emberi várakozásai vannak, annak nincs honnan valóságos erőt és távlatot merítenie, így az ilyen ember folyton türelmetlen, folyton vár valamit, mindig valami mást, valami újat, valami többet, így soha nem tud hálaadással, az örök jövőre kitekintve élni a jelenben. Az egyházban is sok türelmetlen, elégedetlen, ötletelő, öncélúan újítgató ember van. Mit várunk, kit várunk? Mi erősíti meg a szívünket? (7–8)

Ennek a türelemnek része a béketűrés is, amely nem panaszkodik a másik előtt, és végképp nem panaszkodik a másik emberre; a Krisztusban testvérére sem. Sok panasza lehet az emberlétnek, ezekről szólni kell: az Úr előtt! Ravasz László írja, hogy a béketűrő ember nagylelkű és nem kicsinyes, hiszen Isten Lelke munkál benne. A béketűrő ember nem vesz részt tyúkperekben, márpedig a küszöbön álló, örökkévaló Úr igazságára tekintve látjuk be, hogy még a világháborúk is gyarló tyúkperekből robbannak ki (9).

Ez a türelem, a szenvedésben is türelmes. Ez a legnagyobb próbatétel. Ezt csak Isten erejével lehet megélni, aki ismeri és figyelembe veszi határainkat is, és nem terhel bennünket erőnk felett. Aki szenvedett már igazán, az nem beszél felelőtlenül a szenvedésben való türelemről. Az ilyen ember csak leborulva könyörögni tud az Úr mielőbbi megváltó jöveteléért, addig a türelemért (10). 

Ez a türelem, a hétköznapokban korrektté formál. A türelmes ember kiegyensúlyozott, józan, szavaiban, életében megbízható, úgy határozott – úgy mond igent és nemet –, hogy mégis képes ebben a bűnösen bonyolult világban árnyaltan látni és mégis egyértelműen remélve hitet vallani! A türelem nem fanatikus, de felüdítően hitvalló, azaz korrekt (12). 

Nagy példák a türelemre nézve, a gyümölcstermő növekedésre váró, szorgosan munkálkodó földműves mellett (7), a türelemmel szenvedő próféták (10) és Jób kitartó állhatatossága (11). De a türelem esetében az állhatatosság „bajnokai” nem elégségesek, ezért ne a példákra tekintsünk, hanem csakis az eljövendő Úrra, aki üdvösségesen intézte sorsunkat, hiszen Ő igen irgalmas és könyörületes! (11) Csakis ez a bizonyosság minden türelem forrása!

Szerző: refdunantul  2021.12.03. 04:00 komment

A gazdagság olyan földi vagyon, amiből soha nem elég és mindig relatív. A vagyonnak éppen ebben a viszonylagosságában van a démoni természete. Mi, a gyerekkorunkat „dúsgazdagon” éltük meg a háborút megszenvedett szüleinkhez és nagyszüleinkhez képest; ugyanakkor a mi gyerekeink és unokáink tejben-vajban fürdenek a mi gyerekkorunkhoz képest, hiszen mi egy savanyúcukorkának is örültünk és a porban is tudtunk játszani. Erről úgy beszélünk, hogy az említett társadalmi rétegnek köze sem volt a tényleges gazdagsághoz. A gazdagság számos más „tőkét” kapcsol magához, kapcsolati és hatalmi tőkét. A legdémonibb az a gazdagságban, hogy mindig is láthatatlan az igazán gazdag réteg és annak vagyona is. Az a gond a vagyonnal, hogy már maga a téma démoni; ha az ember belekezd ebbe a témába, nem tud belőle jól kikeveredni. 

A gazdagság büntetése tökéletes összeomlás, mert aki a vagyonában bízik, annak semmije nem marad. Jakab Jézustól veszi a képeket (Máté 6,19–20): a földi vagyon megrothad, moly megrágja, rozsda megemészti. A földi élet rövid, semmit sem hoztunk a világra, el sem vihetünk innen semmit (1Timóteus 6,6). A legnagyobb büntetés azonban az, hogy nemcsak a vagyon emésztődik meg, hanem a birtokosa is. Valóban, a vagyon felemészti az életet, a testet, a lelket, az idegrendszert; az ember csak ezzel foglalkozik. Még a menedzser egyházat is fenyegeti ez a veszély, egy idő után csak normatívázunk, pályázunk, törvényeket és rendeleteket bogarászunk, szakértőket fogadunk, miközben elerőtlenedik, elhiteltelenedik az evangélium az ajkunkon (1–2).  

A gazdagság bűne az, hogy megront ott, ahol kizárólag saját célra felhalmoznak. Lehet a saját, kis résznek örülni, az én szőlőmnek és fügefámnak, de a vagyont illetően csak az menekül meg, akinek a kezén a vagyon átváltozik jótéteménnyé, szolgálattá. Jakab sorolja azokat a bűnöket, amelyeket elkövetünk, relatíve gazdagon is, tehát ne mutogassunk azokra, akik szerintünk gazdagabbak nálunk. Még az utolsó napokban is „kincseket gyűjtöttünk”, amikor már végképpen elengedni, megtérni, hitben erősödni, az Úr előtti megállásra kellett volna készülni. Valóban döbbenetes, hogy az ember, még utolsó vergődésében is „itteni” ügyeket intéz, vagy intéztetnek vele (3). Amiről Jakab ezután ír, azt a Lélek világosságában jól értsük. A világon mennyi, de mennyi mozgalom emelt már szót a szegényekért, akiknek az életét kiszipolyozva lettek mások dőzsölő és hízott szívű gazdagok, ezért a szegények panasza az égre kiált (4–6). Csak ott kezdődik a megtérés – ismét hangsúlyozom –, ha rádöbbenek, hogy én vagyok ez a gazdag ember, aki valóban hízott, dőzsölő, elhájasodott lelkű és szívű ember vagyok, nekem mindenem megvan, a gyerekeimnek is. De kiktől veszem el ezt?

Itt megállok, és áldom az Urat, hogy Jézus Krisztus evangéliuma sokkal több, mint újratermelődő, gyarló társadalmi kérdések megoldása. A mi Urunk mindent újjáteremtő hatalma képes egyedül a szegénység és gazdagság kérdését is megoldani; de Ő sokkal többet ajándékoz nekünk, megszabadít a bűn, a betegség, a gonosz, a halál nagy ellenségeitől. Mi gyűlölködve csapkodhatjuk egymáshoz a szegények megsegítéséről szóló vádakat, miközben lényegében soha, semmi nem változik, amíg a régi srófra jár ez a világ! Hiszem, az egyház is sokkal több, mérhetetlenül több, karitatív szervezetnél; annál, amivé sokan szeretnék eltörpíteni Jézus Krisztus ügyét és az egyház szolgálatát, ma is. Jézus Krisztus maga az egyetlen megoldás, a megváltás, minden tekintetben!

Szerző: refdunantul  2021.12.02. 04:00 komment

A sikeres, nagy nyereséget termelő kereskedők példázata tanít bennünket és megtérésre hív!

Adjunk hálát az Úrnak minden napért! Hiszen minden nap, minden perc kegyelem, amit azért kaptunk, hogy örömben, szeretetben, békességben éljük meg azt, mint akik az Isten országát építik. Ha nem ezt tesszük, hűtlenekké lettünk aznap, és visszaéltünk az Isten ajándékaival. A holnap nincs a kezünkben! Isten az életünk Ura, a holnapunk Ura, az üdvösségünk Ura, akinek akarata tökéletes, aki mindent szépen intéz (15). Aki nem számol azzal, hogy élete véges, az nem számol az Urral sem. Márpedig a ma hitetlenedő embere nem akar tudni a földi élet végességéről: csak élni, tenyészni, élvezni, birtokolni akar. Pedig földi életünk egy lehelet, ma vagyunk, holnap eltűnünk, és akármilyen fontosnak gondoltuk magunkat itt, még a kutya sem ugat utánunk, ha már nem leszünk. Ne legyen illúziónk, hogy bárkinek is hiányozni fogunk (14). Adjunk hálát minden napért, éljünk az Úrnak, és a holnapot helyezzük bizalommal az Ő kezébe, mint aki örök életet ajándékozott nekünk! Vessük magunkat mindenkor az Úr megtartó kegyelmébe!

Adjunk hálát az Úrnak mindenünkért! Vegyük észre, mi mindenünk van! Örüljünk a saját részünknek és a többit adjuk tovább! Kevésre van szükség saját magunknak! (Lukács 10,42) Amíg ezt nem fedezed fel, megelégedett szívvel, addig nem tudsz hálát adni. Nem a másik a gazdag; te vagy a gazdag, aki magadat szegénynek gondolod, és irigykedve tekintesz a másikra! Neked van sok mindened, amiért felelősséggel tartozol, hogy azokkal az Isten dicsőségére és a másik ember javára élj! Nem lehetsz olyan szegény, hogy mégis ne neked kellene adni a másiknak. Nem lehetsz olyan gazdag, hogy vagyonod ne gyötörjön, amíg annak csak te vagy az egyedüli birtokosa. Gazdag vagy, számos módon, de csak a megosztott élet az élet! Aki tudna jót tenni, és nem teszi, bűne az annak! Az adni tudás nem gazdagság vagy szegénység, hanem hit kérdése (17).

Ne ragaszkodjunk semmihez és senkihez se egy határon túl, mert mindent el kell engedni egyszer. Amihez ragaszkodunk, az bálvánnyá lehet és az élő Isten egyetlen helyét foglalja el az életünkben. Ha az Úr áll életünk csúcsán, akkor minden szépen a helyére kerül, életünk isteni rendjében. Tervezz, de jusson eszedbe, hogy a holnapi nap is az Úr kezében van! (13–15) Kereskedj, illetve sáfárkodj, azaz Isten színe előtt, hűséggel forgasd talentumaidat! Vigyázz a nyereséggel, mert abban a gonosz munkál és elszakít az Úrtól. Önhitt dicsekvővé tehet az Úrtól kapott adományod minden sikere, és minden ilyen dicsekvés gonosz, mert amid van, azt az Úrtól kaptad (16). Mid van, amit nem kaptál? (1Korinthus 4,7) Csak az Úrral dicsekedhetsz! Egy nyereség van: az istenfélelem, megelégedéssel (1Timóteus 6,6). Az örök élet gazdagsága mindenre elégséges lesz, mindennél jobb lesz. A feltámadott Jézus Krisztusban mi már itt, ennek az örök életnek üdvösséges gazdagságát éljük.

Szerző: refdunantul  2021.12.01. 04:00 komment

A rágalom gonosz indulatból fakadó, hazug ítélet a másikról, amellyel a másikat tönkre akarom tenni. A rágalom névtelenül is kikürtölhető, így is elvégzi romboló munkáját. A rágalomnak az a természete, hogy hazug, gonosz és romboló. A rágalomnak enyhébb formája a sejtetően bántó megjegyzés vagy vélemény, egy-egy másikra „elejtett” mondat, amelyek szintén rágalmazó lélekből fakadnak.

Isten Igéje a fentiekkel kapcsolatban egyértelmű. Ne rágalmazzuk egymást, a testvérek közösségében végképp ne (11), de felebarátodat, embertársadat se rágalmazd meg! (12) Senkivel se tégy ilyet! Ezt meg is indokolja Jakab levele.

A rágalmazó önhitt ember, aki a törvényadó és az ítélőbíró, azaz az egyetlen, élő Isten helyébe lép, ezáltal önmagát Isten fölé emeli. Így a rágalmazó a legnagyobb bűnt követi el, miközben másokat bánt: magával Istennel kerül szembe. Mégpedig azzal az Istennel kerül szembe, aki egyedül menthet meg és veszíthet el! Nem véletlenül szerepel a megmentés az első helyen, hiszen Isten elsődleges szándéka a megmentés: Ő meg akar menteni, bennünket elveszetteket. Isten az elveszettek mellett áll. Kik vagyunk mi, hogy az evangéliumot, Isten megváltó, megszabadító szeretetének törvényét, rágalmazó lélekkel felülírjuk? Márpedig, vegyük észre, hogy folyamatosan mondogatjuk a másikra a magunkét! (11–12) Az evangélium embere nem lehet törvényeskedő, sem teológiai, sem jogi értelemben. Ha valaki paragrafusokkal jön, az az ember mindig takar valamit, ami a másik „szabályszerű” elvesztésére és nem a megmentésére irányul.

Viszont ne is keverjük össze a dolgokat! Szólni kell azért, ami az Isten szerint nem jó, inteni is kell, a prófétai szolgálatot végezni kell! A prófétai szolgálat intése azonban mindig az Isten mentő szeretetének Lelkéből fakad. Ennek semmi köze nincs a rágalmazás gyarló, a másikat elveszíteni akaró lelkületéhez! Miközben a próféta tudja, hogy az általa mondott intés mindenekelőtt saját magára vonatkozik – őrá, aki annak tolmácsa –, és úgy érkezik meg hitelesen a másikhoz. Isten közös bűnbánatra hív bennünket, nem pedig olcsó bűnbakkeresésre. Jézus Krisztus meghalt a mi bűneinkért, hogy Isten bennünket megmenthessen. Kik vagyunk mi? Önhitten senkik, de az Úr kegyelméhez menekülve megmentettek vagyunk, akik másokat is meg akarnak menteni.

Szerző: refdunantul  2021.11.30. 04:00 komment

Az itt olvasható cselekvésekben valójában mindenütt az Úr az alany, valójában Ő cselekszik bennünk, általunk. Igen, aki engedelmeskedik az Istennek, az tud ellent állni a gonosznak, de az engedelmes ember kegyelem alatt van, az Úr örökkévaló uralma alatt, ezért az Úr erejével lehet győztessé a gonosz hatalma felett (7). Mi azért közeledhetünk az Istenhez, mert Ő már közeledett hozzánk; egészen közel jött hozzánk, lehajolt halandó, elveszett életünkért, megváltó szeretetével (8). Mivel az Úr már felénk fordult, ezért tisztulhat meg a kezünk, a cselekedeteink, az életünk, mindezek előtt pedig megtisztulhat a szívünk, vagyis teljes valónk az Úr felé fordulhat, hogy ne maradjunk kétlelkűek, mint akik ide-oda hánykolódnak (8). Mi azért alázhatjuk meg magunkat az Úr előtt, mert Ő már megalázta magát érettünk, a menny gazdagságát otthagyva emberré lett, hogy rajtunk könyörüljön (Filippi 2,6–7). 

Az Úr cselekszik értünk, mi pedig az Ő erejével harcoljuk a hit harcát, mert fáj az, ami nem kedves az Istennek az életünkben és mások életében; mindez meggyötör, bűnbánatra, gyászra, sírásra késztet, megszomorodásra indít. Lehet-e nevetni, örülni ott, ahol még van engedetlenség, gonoszság, tisztátalanság, képmutató kétlelkűség, önhittség? (9) Minden ilyen megszomorodást az Isten Lelke munkál bennünk, amikor valóban fáj a bűn, a magunké, a másoké, a világban tapasztalható sok-sok vétek, bántás, azaz istentelenség. 

Bizony, ki kell mondani, hogy a jóléti társadalmak élvezeti, elkényeztetett és istentelen kultúrája képtelen bármit is kezdeni a mai Igével: „Gyötrődjetek, gyászoljatok és sírjatok, nevetésetek forduljon gyászra…” (9) Hallani sem akarunk bűnről, gyászról, halálról végképp nem; az örök élet nem téma; élni „itt” akarunk örökké, tenyészni, élvezni az életet egészségben, mert sose halunk meg! Aki meg mégis megidősödik, megbetegszik, az attól a pillanattól nem számít, még akkor sem, ha nagyon szépen, könnyekig meghatóan mondogatjuk, hogy de számít… Kisgimnazista unokaöcsém értelmes fiú, nagy jólétben Németországban él, ahol már az oktatás is „semlegesnemű”. Megvettem neki „A Pál utcai fiúk” című regényt, ami nekem olyan meghatározó volt gyerekkoromban. A szülei azt mondták: nem olvashatja el, mert a vége szomorú, meghal benne a Nemecsek. Lemerevedtem, és tudtam, nincs miről beszélni tovább! Ez a világ „megpattant”. Uram, irgalmazz!

Szerző: refdunantul  2021.11.29. 04:00 komment

Honnan vannak a viszályok és a harcok közöttünk? Mert hiába akarják „széplelkek” idealizálni a helyzetet, életünket folyamatosan harcok és háborúk dúlják, szaggatják, minden szinten, minden területen, az Isten népének közösségében is. Ez Isten Igéjének világos diagnózisa, amelyet tapasztalataink alátámasztanak. Bármihez nyúlunk, az problémás lesz, és nem az ügy miatt, hanem az emberi tényező miatt, mert amint emberrel kell érintkezni egy adott ügy megoldásában, máris feszültségek támadnak. Átok alatt vagyunk, amely megváltás után kiált (1).

Igénk nemcsak pontos diagnózist ad rólunk, hanem rámutat állapotunk okaira. Az emberi bűn ez az ok. Jakab azonban a bűnös természetet lefordítja a tapasztalati nyelvre: a tagjainkban dúló önző kívánságok okozzák ezt, élni akarunk, még jobban akarunk élni, és soha nem elég, még több kell, minden kell, a másiké is kell, az egész világ kell, azonnal kell, hogy az élvezeteinkre eltékozoljunk mindent… A jóléti világnak is óriási bűnei vannak ebben. Ha falakba ütközünk, ha nem ér célt a kívánságunk, akkor irigykedünk, viszálykodunk tovább, valamilyen formában ölünk (2). 

Még az Istent is belekeverjük az önzésünkbe, meg Igéket, meg az igazság emlegetését is. Imádkozunk, de gyakran még az imádságainkban is csak önmagunkról van szó (3). Kiegyezünk a világgal, észre sem vesszük, vagy pedig még teológiailag is megmagyarázzuk, ahogy kiszolgáljuk a világot; azt a világot, amely megtörte az Istennel való, éltető szövetséget (4).

Áldott legyen az Isten, hogy Ő szereti ezt a nyomorult világot, amelynek mindannyian lakói és részesei vagyunk, Ő megváltotta ezt a világot, és megkezdte annak újjáteremtését. Ennek bizonysága az Ő népe, az egyház! De jó tudni, hogy féltékenyen szeret bennünket a mi Urunk, őriz, nem enged el minket. Isten Lelke arra indít minket, hogy megalázzuk magunkat az Úr előtt és a testvérünk előtt is, megelégedve, alul maradva, csak végre építsünk és ne romboljunk (4–6). 

Élő hit nélkül minden marad a régiben. Az élő hit nem lehet kevély, hanem alázatosan, az Úr örökké megtartó kegyelmére hagyatkozva, tud engedni is. Piti, mulandó, gyarló dolgokon „öldöklünk”. Az élő hit szereti ezt a világot, de soha nem köt egyezséget az Isten-ellenes világgal, amely ma is nemet mond az Úr megváltó szavára (4–6). Van-e élő hitünk? Ez itt a kérdés. Isten a kevélyeknek ellenáll, és sok a kevély, nagyon sok a kevély Isten népe között, fájdalmasan sok!!! (6)

Szerző: refdunantul  2021.11.28. 04:00 komment

A szó gondolatból fakad, a gondolat valamilyen „bölcsességet” hordoz, a bölcsesség pedig a lélekre, a „szívre” vall, ahogy Jézus mondja, miszerint a szív teljességéből szól a száj (Máté 12,34). Milyen szívvel szólunk, miféle bölcsességet képviselünk, miszerint szólunk és élünk? 

Az Ige világosan fogalmaz, amikor kétféle bölcsességet különböztet meg: a felülről való, krisztusi bölcsességet (17), valamint a testi, földi, gonosz bölcsességet (15). Bizony ebben a megkülönböztetésben már eleve ott figyelmeztet az üzenet, miszerint a gonosz bölcsesség is bölcsességnek tűnhet, vagyis elkápráztathat, brillírozhat, lehet zseniális, lenyűgöző és mégis gonosz, kártékony, életveszélyes. Soha életemben nem hatott meg senkinek a tehetsége, még a zsenialitása sem, sőt gyanakodva inkább félelemmel töltött el az ilyen emberek „sugárzása”, még nagyobb aggodalommal pedig az, ahogy sokan leborulva csodálták őket. Bonhoeffer mondta: a világ nagyjait gonosz erők veszik körül. 

A testi bölcsességről még árnyaltabban szól mai Igénk. Aki kesereg, irigykedik, viszálykodik, zűrzavart kelt, önhitten dicsekszik, ügyes trükkökkel – az igazságra hivatkozva – ejt át másokat, annak bölcsessége nem felülről való, hanem földi, testi és ördögi (14–16). Magam is önvizsgálatot tartottam ezekben! Egyre inkább imádkoznom kell, hogy a kesergés, a keserűség, a megkeseredés ne legyen úrrá rajtam, mint a testi bölcsesség idősödő kísértése, hanem a feltámadott Úrba vetett hitből fakadó öröm és reménység legyen mindenkori indulatom, és ezt adhassam tovább másoknak is! Fiatalon az önhitt, határtalan dicsekvés; idősen a megkeseredés, mint a testi bölcsességek megnyilvánulásai, kísértenek bennünket.

A felülről való bölcsesség: tiszta, békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalmas, gyümölcstermő, nem részrehajló, nem képmutató (17–18). Összegezve: „Mindent bölcs szelídséggel tenni!” (13) Akit Jézus Krisztus újjászült, az mer szelíd lenni. A szelídséghez ugyanis felülről való erő kell, Istentől kapott biztonság, bizonyosság és nyugalom. Jézus Krisztusban adatik nekünk a szelídséghez szükséges erő, amely egyben minden boldogságunk forrása, amely egyedül képes másokat is boldoggá tenni, hiszen boldogok a szelídek, békeszeretők, mert ők öröklik a földet (Máté 5,5). 

A felülről való bölcsesség: a feltámadott Jézus Krisztus. Ő a mi bölcsességünk, Őáltala vagyunk mi is bölcsek, Istennek kedves módon, mint akik az Isten országát építhetik. Mi nem a magunkéi, hanem az Úréi vagyunk! (Róma 14,8)

Szerző: refdunantul  2021.11.27. 04:00 komment

A tanítóknak Jézus Krisztus evangéliumát kell hirdetni, éppen azt az egyetlen Valakit, akiben az Isten minden jogos, súlyos és még súlyosabb ítéletet levett rólunk, egész gyarló életünk minden vétkét, amit gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással elkövettünk (1). Áldott az a tanító, aki nem beszél mellé, hanem az Isten Igéjéből felragyogó, könyörülő isteni szeretetről szól mindenkor. 

Mivel sokan vagyunk tanítók, egyházban, világban, és ma már szinte mindenki tanít, hiszen mindenki „katedrához” jut az internet végtelen felületén, ezért halljuk csak meg a mai Ige intését. Halljuk meg és rettenjünk meg! 

Ez a megrettenés csendesítsen el bennünket, ráébredve arra, hogy nem kell mindig szólni, nem kell azonnal és mindenhez hozzászólni, sokkal-sokkal többet kell hallgatni, figyelni, csendben lenni. Intett erről már Jakabon keresztül az Úr, amikor azt hangsúlyozta, hogy legyünk gyorsak a hallásra és késedelmesek a szólásra! (1,19) Szólni, nagy felelősség! Valamibe csak úgy beleszólni, önhitten belefecsegni pedig bűn, súlyos bűn! Minden szavunkkal hatunk, „tanítunk”. 

Ez a megrettenés önvizsgálatra hív. Milyen lélek munkál bennünk, amikor szólunk? A nyelvről azt mondja az Ige, hogy ez a parányi szerv a gonoszság egész világa (6): olyan „parányi tűz”, amely erdőket éget fel; olyan méreg, amely kínok között végez beszélővel és kibeszélttel egyaránt; olyan „apró piszok”, amely kárhozatosan beszennyez mindent, mint egy apró tintacsepp az egész tiszta mosást (5–8). Barth Károly azt írja az „Ember és embertárs” című munkájában, hogy legtöbb szavunk üres és barbár szó! 

Ez a megrettenés megtérésre hív, hogy csak akkor szólaljunk meg, ha Isten Lelke indít bennünket, és így erővel, szeretettel és józanul tudunk szólni (2Timóteus 1,7); és bármiről tanítunk is, bárhol, abban mégiscsak Jézus Krisztus megváltó szeretete munkál. Lehetetlen, hogy miközben áldjuk az Urat, átkozzuk a másik embert, hiszen tiszta forrásból nem áradhat keserű víz, de még megkeseredett sem (9–12). 

A megtérésig pedig zabla kell nekünk a szánkba, és felelős irányítás az egész életünkben! Megtérés nélkül a szabadság értelmezhetetlen. A megtérésig nem szabadság kell nekünk, hanem törvény és rend, mint amikor a nagy hajót, a beláthatatlan óceánon, vita nélkül, a biztos part felé irányítja a kapitány! (3–4)

Szerző: refdunantul  2021.11.26. 04:00 komment

Pál hangsúlyozta, hogy egyedül hitből él az igaz ember (Róma 1,17). Minden rituális cselekvés és minden külső, látható erkölcsi cselekedet, amely ki akarja érdemelni az üdvösséget, önmagában elégtelen és hiábavaló. Az ember hit által lesz igazzá Isten előtt (Róma 3,28), a Jézus Krisztusba vetett hit által (Galata 2,16).

Ez azt jelenti, hogy hitemből következik a krisztusi szeretet jó cselekedete, de nem azért, hogy üdvözüljek, hanem azért, mert üdvözültem. Vagyis az élő hit mindig azonnal cselekszi az emberszeretet adott alkalomból fakadó tetteit. 

Az élő hit soha nem holt hit. Vagyis az élő hit soha nem lehet színtiszta elméletté, amely intellektuálisan igaznak tartja a Bibliából következő tanítás egyre szebben és pontosabban felépített rendszerét, miközben az élete e bibliai tanrendszer feletti gyönyörködésben telik, minden emberi kapcsolata romjain (19). 

Az élő hit eleven, a mindennapok Istentől készített alkalmai között, ellentmondásos és nehéz helyzetekben is éli, és hiteles cselekvésével is hirdeti Jézus Krisztus megváltó cselekvését. Hit és cselekedetek ugyanannak az ingyen kegyelemből kapott üdvösségnek egy-egy oldalát képezik, elválaszthatatlan egységben. 

Amikor pedig élő hittel, krisztusi módon kezdhetünk el élni, jelen lenni a mindennapokban, akkor döbbenünk rá csak igazán, hogy mennyire kegyelemre szorulunk, mert minden cselekvésünk rész szerint való, töredékes, isteni kiegészítés után kiált. 

Ha csak a mai igeszakasz példáiból indulunk ki: nem tudunk még a környezetünkben sem minden fázót és éhezőt megsegíteni, noha folyamatosan tesszük ezt; még annak ellenére is, hogy állandóan ezzel provokálnak minket, mintha a keresztyénség csak szegénygondozás lenne (16). Minden nélkülözőn segíteni kell, minden testi nélkülözőn könyörülni kell, annak ellenére is, hogy hányszor tapasztaltunk már visszaélést ezen a területen, miközben látjuk, hogy a „szegény” maga semmit nem tesz helyzete javulásáért, csak elvár. 

Az élő hit tesz, cselekszik, életté formálja Jézus Krisztus könyörülő szeretetét, ahol éppen jár. Közben egyre inkább belátjuk, hogy minden cselekvésünk kegyelmi kiegészítés után kiált, miközben az egész világ megváltásra szorul, mert bármihez nyúlunk, ott tökéletlenséget tapasztaltunk, és segítő cselekvésünk csak újabb bajokat tár fel… Ábrahám élő hitből fakadó cselekvését is csak az Isten kegyelme tudta megoldani és teljessé tenni, amikor fia feláldozásánál Ő maga lépett közbe, Ő maga cselekedett, Ő maga oldotta meg az emberileg lehetetlen helyzetet (21–23). 

Szerző: refdunantul  2021.11.25. 04:00 komment

A mindennapokban látszik, hogy Isten irgalmas szeretete valóban diadalmaskodott-e rajtunk, kiemelve minket a kárt vallott ítélet mélységeiből. Akiben valóban az Isten üdvözítő irgalma munkál, az irgalmas az embertársával is. A világ összes emberével kapcsolatosan nem tudunk irgalmasok lenni. Rajtunk azokkal kapcsolatban kéretik számon az irgalom, akik között élünk, akik valamiért mellénk, elénk kerülnek. Az irgalmasság során Isten szeretete mozdul bennünk, amely csakis jót akar az embernek, testének, lelkének, egész valójának. Isten szeretete az élet teljességét munkálja bennünk. Ezért irgalmatlanság minden, ami nem az élet teljességét munkálja, hanem sorvasztja az életet, szomorúvá, nehézzé, keserűvé, reménytelenné teszi azt. 

Tartsunk önvizsgálatot! Hányszor vezet bennünket, az irgalmat emlegetve is, az irgalmatlanság, a másik tesztelése, vizsgáztatása, megalázása, provokálása, kifárasztása. És ezek természetesen az irgalmatlanságnak csak a legenyhébb fokozatai. Irgalmatlan ember az, akivel csak addig lehet jóban lenni, amíg egyetértesz vele. Az irgalmatlanságnak apró rezdülései is vannak: látom, ahogy a munkatársaim, szomorú élvezettel tesznek elém egy-egy nehéz ügyet, miközben csak azt nézik, miként reagálok, meddig bírom, mikor fakadok ki és maradok szégyenben. Az irgalmatlanság egyik módja a személyválogatás, amiről hosszan szól a mai igeszakasz (1–7). Isten nem személyválogató, de valljuk meg bűnbánattal, hogy a mi világunkban semmi más nem működik, csakis a személyválogatás, Isten népén belül működik ez csak igazán. Semmi másról nem hallok közel negyven év óta, mint arról, ahogy mindenféle szempont szerint válogatunk egymás között, értékeljük, véleményezzük egymást. Az Igében lelki értelemben szerepel a személyválogatás, vagyis nem arról van szó, hogy valakit kiválasztunk egy feladatra, amire alkalmas, hanem a saját gyarló szempontjaink szerint szinte megítéljük az illetőt, miközben magunkat különbnek tartjuk. A személyválogatás: gonosz szándékú bíráskodás olyan ügyekben, ahol csak egy igaz bíró létezik (4). Megvalljuk, alig látni irgalmas lelkületű embert. Ideig való segítségnyújtás létezik, de az irgalmasság ennél sokkal több.

Az Isten ítélete irgalmatlan lesz ahhoz, aki nem cselekedte meg azt az irgalmasságot, amit megcselekedhetett volna. Az irgalmasság azonban diadalmaskodik az ítéleten. Erre az utóbbira csak az Isten képes, senki más. Az Isten szeretete győzedelmeskedett – Jézus Krisztus váltsághalála által – azon az ítéleten, ami mindannyiónknak járna. Csak ez az isteni szeretet válthat meg és szülhet újjá igazán az irgalomra. 

Szerző: refdunantul  2021.11.24. 04:00 komment

Erről az igeversről személyes emlékeim vannak, ami alapján megértettem és amire emlékezve – reménység szerint – soha nem érthetem teljesen félre ezt a bibliai verset: „Az a tiszta kegyesség, amikor meglátogatjuk az árvákat, meg az özvegyeket nyomorúságukban, és tisztán megőrizzük magunkat a világtól.”

Édesanyám fiatalkora, így a mi gyerekkorunk, végig idősek gondozásával telt, akik ott éltek velünk, félig kész családi házunk egyik szobájában, és hosszú évek múlva ott is haltak meg. Anyánk képtelen volt otthonba adni a család időseit; noha aktívan, munkahelyen dolgozott, mellette ellátta a család időseit. Ahogy az egyik meghalt és eltemettük, már soron is volt a másik. Öcsémmel együtt már mindketten régen kirepültünk otthonról, amikor elment a család öregjeinek utolsó tagja, miközben apám is meghalt, és anyám szó szerint is beleöregedett az idősgondozásba, az ágytálazásba, a mosdatásba, a forgatásba…

Nem tudom, az utca többi lakója, a közvetlen szomszédainkkal együtt, a saját időseiket miként rendezték el, de sehol nem láttam hasonló esetet. Inkább azt tapasztaltam, hogy ők minden nyáron mentek nyaralni, míg mi otthon maradtunk a kis időseink miatt. 

Anyám alázattal, hittel végezte ezt a szolgálatot. Soha, egyetlen Igét nem idézett ehhez, nem igazolta magát a Bibliával. Csak akkor láttam kifakadva indulatosnak őt, amikor a gyülekezetben, az istentiszteleten, vagy hasonló körökben a szeretetszolgálatról beszéltek olyanok, akik soha, még egy évet sem ápoltak, saját házukba befogadva senkit sem, persze úgy a kirakatban, olykor-olykor segítettek valakinek valamit. „Kit látogassak még meg, árvát, özvegyet, meg nyomorultat?” – kérdezte tőlem ilyenkor. „Sajnálom, hogy nekem nem sikerült tisztán megőriznem magam, mert közben sokszor elfáradtam, kifáradtam, belefáradtam, és az életem is ráment!” – vallotta be egyszer, egy nehéz pillanatban. Majdnem hozzátettem, de csak gondoltam: „Mama, ráment a mi gyerekkorunk is!” De ő közben szolgált tovább, hűséggel.

Valójában imádságos hálával és tisztelettel tekintek Anyámra, mint igazi diakónusra, aki nemcsak meglátogatta, hanem befogadta, és halálig ápolta a család árváit és özvegyeit. Tiszta kegyesség segíteni! Ugyanakkor a tiszta kegyesség része: magunkra is odafigyelni, és azokra, akiket még ránk bízott az Úr! A legtisztább kegyesség azonban az, amelyik tudja, hogy Jézus Krisztus ügye sokkal több, mint átmeneti segítés. Jézus Krisztus örök megoldást ad, amely túlmutat ezen az örökké gyarló világon, ahol folyamatosan provokáljuk egymást, és ahol olyan sokan szépeket beszélnek a segítségről, de ők maguk, a látványos kirakaton túl, soha nem lépnek a segítségnyújtásban, még a családon belül sem. 

Mi akarunk másokat befogadni, jólétben önző és trükkös emberek, akik a sajátjaik gondozását is, nagyhangú elvárásokkal, azonnal szociális intézményekre és az egészségügyi rendszer felelősségére bízzuk? Miről beszélünk?

Szerző: refdunantul  2021.11.23. 04:00 komment

A kísértés folyamatos, szünet nélkül ostromol általa a gonosz, és elég egy gyenge pillanat, már el is buktunk. A kísértés pontos leírását olvassuk itt: a saját kívánságaink által csalogatva esünk kísértésbe, a kívánság megfogan, bűnt szül, és az kiteljesedve halált nemz (14–15). Saját kívánságainkat mindig tegyük Isten akaratának mérlegére, mert ha ez nem történik meg, már csak azt vesszük észre a fenti folyamatban, hogy halálosan elromlott minden… Milyen rettenetes, hogy még a legnemesebb, a legszentebb ügy mögött is valójában a saját gyarló, önző kívánságainkról van szó.

Aki a kísértés idején kitart, az elnyeri az élet koronáját. A teljes Írás összefüggésében megfordíthatjuk az üzenetet: Mivel Jézus Krisztusban már elnyertük az élet koronáját, ez a bizonyosságunk a sokféle kísértés idején is megtart bennünket az Isten iránti hűségben (12). Isten tehát senkit sem kísért, hanem Ő az egyetlen, aki nem visz a kísértésbe, de ha a saját vágyaink kísértésbe kényszerítettek minket, akkor csakis Ő tarthat meg a kísértés idején, és egyedül Ő szabadíthat meg minket (13). 

Ez a bizonyosság megtapasztalta és mindenkor vallja azt, hogy a jó és tökéletes, az örök és nem mulandó ajándék az Úrtól származik (17–18). Ne tévelyegjünk, ne áltassuk magunkat, mondjuk ki (16): Amit nem az Úr kezéből fogadtunk el – engedve a kísértésnek –, az szétesett, megromlott, tönkrement a kezeink között; „hírnév, nő, család, jószág, test, világ…”, ahogy József Attila fogalmazta meg a kísértések fajtájit. 

Érdemes kitartani a kísértésben, az Úr erejével pedig meg lehet állni a kísértésben, mert csak az Úrtól származik az, ami örök és áldott, a minket legyőző kísértés eredménye pedig romlás, széthullás, szenvedés, elmúlás, pusztulás, pokol… Nem véletlen, hogy a levél írója mindezt a gazdagság mulandósága, ideigvalósága kapcsán, mint a számos kísértés egyikének kiemelése kapcsán szemlélteti: „így sorvad el vállalkozásában a gazdag is.” (9–11)

Boldog ember az, aki az Úr uralma alatt él, és nem a saját kívánságai irányítják az életét, így az ilyen ember a kísértés idején is megáll, Ura erejével, miközben saját – Istennek kedves – kívánságai is kiteljesedhetnek…

Szerző: refdunantul  2021.11.22. 04:00 komment

Már az első keresztyéneket is sok kísértés zaklatta. Ma sincs ez másként, hiszen testvéri közösség és közélet, egyház és világ, valamint események, emberi kapcsolatok, anyagi javak, érdekek, saját meglátások mind-mind kísértéssé lehetnek, miközben elbukhatunk, hajótörést szenvedhetünk a hitben. Nincs az életnek olyan területe, amit ne használna fel a gonosz arra, hogy azon keresztül támadjon meg bennünket (2).  

Biztató, megerősítő, bátorító üzenet hangzik felénk, miszerint a kísértés nem más, mint a hitünk próbája, mert miközben megállhatunk a próbák között, hitünk erősödik, érlelődik, és életünk egyre állhatatosabb, tökéletesebb, látható cselekedeteiben is hitelesebb lesz. Isten így (is) vezet bennünket a megszentelődés útján. Áldott bizonyosság tudni azt, hogy az Úr nem engedi el a kezünket a kísértések idején, miközben egyre hibátlanabbak és tökéletesebbek leszünk a Jézus Krisztus napjára (2–4). 

A kísértések közepette azonban folyamatosan, kételkedés nélkül könyörögnünk kell, hogy az Úr adja meg nekünk a bölcsességet, az erőt, a vezetést, a szabadulást! Jézus Krisztus győzelmet szerzett nekünk minden kísértés felett, mert Ő legyőzte a gonoszt. Kételkedés nélkül Őhozzá meneküljünk minden kísértő próba között, minden lehetetlen helyzetben; nem fogunk csalatkozni! (5–8)

Szerző: refdunantul  2021.11.21. 04:00 komment

Letagadhatatlanul előbukkan Pál emberi arca itt is, amikor búcsúzik a földi élettől és a szolgálattól. Jó, hogy ezeket az emberi villanásokat is megmutatja Isten Igéje. Ezzel is Isten Lelke munkál közöttünk. Lám, az az apostol, aki a mindenkori örvendezésre hívta fel a figyelmünket, maga is tudott csüggedni. Az emberlét része a csüggedés, hiszen testben-lélekben elfáradunk, egyedül maradhatunk, kiszolgáltatottan „fázhatunk”, és közben sok rosszat követhetnek el ellenünk mások. A csüggedésnek ráadásul az a természete, hogy a bajokat felnagyítja, és már semmi mást nem lát az ember, csak azt, ami reménytelenné teszi a helyzetét (9–16).

Az apostol csüggedése azonban csak átmeneti villanás Pál hangjában. Most sem, ebben a helyzetében sem a csüggedésé a végső szó! Amíg tart az ideje, az utolsó pillanatig hasznosan szolgál: könyveket és köpenyt hozat Timóteussal (13), valamint kéri, hogy Márkkal együtt jöjjön el hozzá mielőbb, mert kettejüknek nagy hasznát veszi a szolgálatban (11), imádkozik ellenségeiért (16). A csüggedésnek nem ad uralkodó helyet Pál, hanem teszi, amit tehet, mindvégig hűséggel (Jelenések 2,10).

Hiszen a bizonyosság mindig felülírja a csüggedést: „De az Úr mellém állt!” (17) Jézus Krisztusban örökre mellénk állt az Isten, velünk van mindenkor (Máté 28,20), nem hagy minket elveszni a gonosz markai között (18), életünket, munkánkat megáldja, amíg kirendelt időnk tart (17), végül bevisz minket az Ő mennyei országába (18). Pál hálával tekint vissza életére, amelyet megáldott az Úr, hiszen általa lett teljessé az Ige hirdetése (17). Végül is nyoma sincs itt a csüggedésnek: hála, bizonyosság, magasztalás zeng (18). 

Urunk, add, hogy így élhessünk mi is, életünk utolsó percéig, elűzve messze magunktól, Teáltalad, minden csüggedést! 

Szerző: refdunantul  2021.11.20. 04:00 komment

süti beállítások módosítása