Az Énekek éneke végén két különálló egységű, akár egymástól függetlenül keletkezett és egymás mellé került énekről lehet szó. Ezek értelmezése gyönyörűségesen izgalmas feladat, imádságos szívvel azonban megnyílnak a szakaszok. Az utolsó előtti egységre figyelünk most (8–10).
Legvalószínűbb, hogy a boldog asszony itt régi emlékét eleveníti fel, amikor elmondja férjének, mit mondtak neki a testvérei még serdülő lány korában, amikor először jött szóba jövendője (8). Ha kőfalnak bizonyul a húguk, ha ellene áll mindenféle ostromnak, azaz, ha megőrzi tisztaságát a kellő időre – ígérték a fivérek –, akkor a maguk részéről is mindent elkövetnek, hogy ennek méltó jutalmát vegye; gondoskodnak róla, hogy húguk nevét, tisztaságát szembetűnővé tegyék, mint ahogyan messzire csillog a kőfalra, várfalra húzott ezüst dísz (9). Ha ajtónak bizonyulna a húguk, ha nyitottabban viselkedne, akkor maguk gondoskodnak őrzéséről, vigyáznak, hogy senki ne férhessen hozzá, amíg meg nem érkezik számára az egyetlen, igazi vőlegény (9). A lány hálásan és bizonyosan, azaz megnyugtatóan felelt fivérei féltő szeretetére: Kőfal lesz, szilárdan megáll, de az egyetlen igazinak, ha jön, kaput fog nyitni, mint aki megtalálta boldogságát (10).
Számos üzenet ragyog fel előttünk, miközben ezt a szakaszt olvassuk. Legyünk kőfal szilárdak, zártak a magánéletünkben, és csak az Istentől rendelt egyetlen, igazinak nyíljunk meg. Legyünk kőfal szilárdak a mindennapokban, álljunk ellent sokféle „magánéleti” és „közéleti” kísértésnek: álljunk ellent hízelkedésnek és provokációnak, érzelmes szépelgésnek és gyalázkodásnak, kedvességbe csomagolt érdekeknek és zsarolásoknak; legyünk tiszták és hűségesek, ugyanakkor óvatosak és megfontoltak! Legyünk kőfal szilárdak a hitben, hiszen ez a hívő, szent zárkózottság annak bizonysága, hogy a mi egyetlen Urunkban megtaláltuk a boldogságot, nem kell több, nem kell más! Ez a boldog bizonyosság azt is jelenti: csak az Úr előtt lehetünk nyitottak, Őelőtte kitárulkozhatunk. Nagy kérdés: zárt kőfal legyek, vagy nyitott ajtó? Aki hűséges, szilárd kőfalként tesz bizonyságot az Egyetlenről, mint a kőfal tetején ragyogó ezüst pártázat, aki ekként szilárdan hűséges kőfal azok felé is, akiket az Úrtól kapott, és aki ezáltal tényleg hitelesen ragyog, az megnyithatja kőfalának ajtaját, és nyithat mások felé, mint Isten boldogságot adó szeretetének szolgája. Hit nélkül csak a kőfal zártság marad azok számára is, akik a szabadság nagy nyitottságát hirdetik, mert mindannyian be vagyunk zárva saját magunk önző és önhitt világába, és szabadságunk csak annyiból áll, hogy szórjuk tele önmagunkkal a világhálót, meg mások – akár névtelen – gyalázásával, rögzített telefonbeszélgetésekkel. Mások gyalázása önmagunk kárhoztatása valójában, szabadságnak tűnő halálos zártság. Mi ez, ha nem egy olyan kőfal, amelyen nincs ajtó, sem napsütésben ezüstként ragyogó párkányzat; ez a legkárhozatosabb zártság, önmagunkba szédült üresség.
Urunk, találj meg bennünket, hogy mi megtalálhassunk Téged, így önmagunkat és egymást! Urunk, építsd a kőfalat, egyértelműsítsd a dolgokat örök rended szerint, és tégy a kőfalra ezüstös, ragyogó párkányt, a megfelelő helyre pedig kapukat; azaz adj boldogságot Tebenned! Teelőtted nyitottan, Urunk, olyanok leszünk, mint akik megtalálták a boldogságot, a kőfal és az ajtók egységében (10).
