A kereszten kínszenvedő Jézust azzal káromolták, hogy mutassa meg hatalmát most is, mentse meg magát és szálljon le a keresztről. Így gúnyolták azok is, akik „csak éppen arra jártak, a fejüket csóválva”; és így gúnyolták a keresztre feszített Jézust a főpapok és az írástudók is; de még azok is, akik vele együtt voltak megfeszítve (29–32). Márk szemléletében mindenki Jézus ellenségévé lesz, mindenki gúnyolja és káromolja az Urat: mindenki vétkes.

Márk azzal is fokozza ezt a helyzetet, hogy a gúnyolódásnak politikai színezetet ad, hiszen a főpapok és az írástudók Krisztusnak, Izráel királyának nevezik Jézust. Itt a Krisztus, mint Izráel királya azt a politikai vádat erősíti meg, miszerint Jézus egy „rabló”, azaz egy rómaiak elleni lázadás vezetője, egy hamis politikai messiás, egy bukott vezér. Milyen döbbenetes: abban a pillanatban, amint valami politikai színezetet kap, attól kezdve megoszt, ellentétes indulatokat és akár gyűlöletet is támaszt, leránt a földre. Az emberi, gyarló játszmák a legszentebb ügyet is képesek hitelteleníteni. 

Az ember feltételt szab a hitnek: csodát akar látni és ezzel Jézusban ellenőrizni akarja az „istenit”: Szálljon le Jézus a keresztről! Isten azonban nem a csodák emberfeletti pillanataiban akar találkozni és együtt lenni az emberrel, hanem ott, ahol az ember valójában él: a csodák nélküli, bűnökkel teli, halálos végű életének útján. Jézus elutasítja a jelkívánást. Jézus nem szállt le a keresztről. Jézus önmagát nem mentette meg, hogy másokat megmentsen. Jézus nem szállt le a keresztről, hanem végigjárta az emberlét minden mélységét, szenvedését, kínját; elhordozva annak minden terhét és bűnét. 

Ebben a szakaszban a 22. zsoltár idézeteivel találkozunk, mert Jézus kereszthalálában Isten megváltó szeretetének akarata teljesedett be (Zsoltárok 22,8–9). Isten, egyszülött Fiában, elhordozta azokat a terheket, amelyekbe mi végérvényesen belehaltunk, belevesztünk volna. Isten megtartó szeretete nem engedte, hogy életünk aláhulljon!