Ez az igeszakasz kapcsolódik a fejezet első szakaszához, amelyben előttünk áll az elnyomás kérdése (1–3). Ezért most mi is visszaugrunk ide. A szentíró maga előtt látja az elnyomottak könnyeit és mérhetetlen szenvedéseit, miközben nem segít rajtuk senki. Sokféle elnyomás nyomorgathat minket, de mindegyiknek szenvedés a következménye.

A prédikátor az elnyomás kapcsán felveti az első kérdést, amely a szenvedésekre irányul: Valóban létezhet a szenvedésnek egy olyan foka, amikortól fogva jobb meghalni, mint élni? A prédikátor azonban ennél is továbbmegy, amikor felveti, hogy ezekre a helyzetekre gondolva jobb lehet a nemlétezés, azaz jobb lett volna meg sem születni, mint részesülni azokból a gonoszságokból, amelyek jelen vannak a nap alatt (4,3). A hívő ember ilyenkor csakis egyet tehet – hiszen Isten az élet Ura, nem az ember –, azért könyörög, hogy mielőbb hívja haza a gyötrődőt az Úr. A határt, az élet és halál mezsgyéjén, soha nem húzhatja meg az ember, csakis az Isten. Ugyanakkor a tényleges elnyomás és mindenfajta szenvedések között gyötrődve nagyon súlyos kérdések ezek! 

Az elnyomás kérdésének másik oldala így hangzik: Tudunk-e helyesen élni azzal a szabadsággal, amit Isten ajándékozott nekünk? Másként fogalmazva: Ma van elnyomás, vagy nincs? Ha szabadságban élünk, kényszerek nélkül, akkor is szükséges a rend, az irány, a hatalom, az ünnep és a munka egyensúlya; amely nem gürcöl, tud hálát adni, tud megállni, megelégedni annyival, ami a „markába elfér” (4,6); de tud szorgalommal tevékenykedni; mindenekelőtt pedig mindenben az élő Isten vezetését fogadja el, az Ő uralmát.

*

Az elnyomás harmadik kérdése az elnyomó hatalomra irányul. 

Minden „király” imádkozzon azért, hogy a hatalom nehogy ostobává tegye őt. 

A hatalom ideig való, jön az újabb uralkodó, a régit elfelejtik, és az újért rajonganak – főleg, ha szegényből lett „királlyá”, ahogy az Ige mondja –; vagyis a csoda, a hatalom esetében, hamar megkopik, és megint valaki új kell. 

Innentől kezdve a régi uralkodót ostobának tartják, és a szegényből lett, királlyá emelkedett, bölcsnek titulált, új uralkodóra tekint mindenki, nagy várakozással, mint a mesében (13–15). 

Aztán ennek a szegényből lett, először rajongással körülvett királynak is lejár majd az ideje, és ugyanúgy jár, mint az elődje; a következő nemzedék már nem neki örül (16). Kit tisztelünk manapság? Senkit. Nincsenek kiemelkedő példák, igazodási pontok; homályos a látóhatár. Rajongásunk helytelen, annak tárgya pedig folyton változik. Minden bizonytalan.

Mindenki az új királytól vár mindent, a teljes megoldást – ezt írja igeszakaszunk (15). A hatalom azonban nem ad tartós megoldást, végkép nem adhat megváltást. Ezt csak az Úr adhatja. Mi mégis ilyen váradalmakkal tekintünk sokszor a hatalomra; amikor pedig csalódunk bennük e tekintetben, akkor gyűlöljük őket. 

A hatalmasság: szolga, Isten eszköze, óriási felelősséggel, hogy a bűntől szétesett világban a rendet fenntartsa (13–16). Ebben a hatalom az Isten képviselője; abban is, hogy a hatalom folyamatosan Isten fegyelmezésére, figyelmeztetésére szorul (13). De a hatalom nem ad megváltást, az igazi megoldást továbbra is az Úr adhatja, csakis Ő! A megváltás: Jézus Krisztus. Őbenne rendeződik újjá a világ, királyok és alattvalók, gazdagok és szegények, bölcsek és alattvalók.

Szerző: refdunantul  2021.06.24. 04:00

süti beállítások módosítása