Isten népének fejedelmei, mind a tizenkét törzs fejedelme ajándékot vittek a szent sátor felszentelésére. 

A héber fejedelem szó jelentése, „kiemelt”. Isten népe a kiválasztott, és azok között is vannak vezetők, kiemeltek. Mindegyik kegyelmi állapot, és mindkettő felelősséggel jár. A kiválasztottsággal jár felelősség az, hogy általa nyerje el az élő Isten áldását a föld minden nemzetsége (1Mózes 12,3). Aki üdvösséget nyert, az csakis áldássá lehet mások életében. Akit pedig Isten kiemelt, vezetővé, „fejedelemmé” tett, annak az a feladata, hogy gondoskodjon az övéiről. Az akkori fejedelmek nem választották el a közéletet és a hitéletet, hiszen a kettő elválaszthatatlan egymástól. Ahol nincs hitélet, ott egyre gyarlóbbá lesz a közélet. Ahol nincs hit, ott előbb-utóbb kiderül, hogy nincs élet sem. A nagy világjárvány idején tanít, tanított erre bennünket az Úr. A fejedelmek, kivétel nélkül mind, fontosnak tartották, hogy megjelenjenek a szent sátorban, és ajándékaikkal fenntartsák a hitéletet. Szép példáit tudjuk ennek a történelemből is. 

A szent célra kapott ajándék azonban kötelez! Isten országát építhetjük abból, semmi mást. A hitélet vezetői nem engedhetik, hogy Isten népe valami öncélú, feleslegesnek tűnő képződmény legyen a világban. Isten népe csakis áldássá lehet a világban, mert Isten kegyelméből azt adhatják tovább, amit ők érdemtelenül, kegyelemből megnyertek, és ami nélkül lehetetlen élni; az Isten Igéjét, az abban rejlő, szabadító, megváltó örömhírt, Jézus Krisztust. Látjuk, hova juthatunk az Isten nélkül az Ő áldása nélkül… 

A fejedelmek mind ugyanazt az ajándékot hozták, mert Isten minden vezetőtől, de minden hívő embertől is ugyanazt akarja: Adjuk oda Őneki, amink van; egész életünket. Ennek jelképes kifejezése az átadott ajándékok sora. Ha Ő az Úr az életünkön, népünk, vezetőink, egyházunk életén, akkor van áldás és élet; áldás és békesség.

Egy „jól menő” üzletember keresett meg nemrégiben. Elmondta, hogy már elege van abból, hogy ő csak a mammon után fut, és nem tud belőle kilépni. Irigykedve tekint rám, hogy én a legfontosabb dolgot tehetem, az Isten országát építhetem. Miközben hallgattam őt, hálával és ugyanakkor szégyenkezve tekintettem magamba. Üzletember barátom azzal folytatta, hogy ő is Isten országát szeretné építeni, a maga területén. Ezért tette azt a javaslatot, hogy gyűjtsük össze a református üzletembereket, szólítsuk meg őket, mint az adott helyen „mai fejedelmeket”, hogy hozzanak ajándékot az Úrnak! Hiszen ezt megtehetik, ő már csak tudja, mert látja, mennyi haszontalan dologra költik a vagyonukat. Csak a töredéke sokat segítene a szolgálatban. Nem a pénzről van szó, hanem a szolgálatról. A szent pénzt csak erre lehet költeni. Mi felelősen használjuk fel majd ezt az Isten országának építésére…