Egy öreg, megbízható barátunk ment el most éjjel. Teste még ki sem hűlt. Sokszor felvidított, megörvendeztetett, ünnepre hangolt bennünket, Isten megtartó kegyelmére emlékeztetett minket a puszta jelenléte. Ránéztünk és elfelejtettük a bajainkat. Egy darab mennyei ajándék volt ő, „első zsenge, első kéve”, rámutatva a majdani teljesre, az örökre... 

Az ünnepek előremutatnak az örök, vég nélküli ünnepre. Az ünnep akkor ünnep, ha abban Urunk éltető jelenlétét, szabadító hatalmát tapasztaljuk meg. 

Tudunk-e még ünnepelni, vagy már csak bulizni tudunk? Az ünnepben, akármilyen önfeledt lazítás az – mert erre is szükség van – mindig ott van a szentséges reménység, a megváltás, a beteljesedés utáni könyörgés, és az abba vetett bizonyosság. A bulizó csak kikapcsol, pótcselekvő módon menekül a jelen megoldatlan bajai elől; míg az ünneplő jelenét betölti az üdvösséges jövő öröme, és ez az öröm áthatja a hétköznapok böjtjeit is. 

Az ünnepek: első „zsengéi”, kévéi, gyümölcsei, termései az üdvösséges ünnep teljességének. Isten népének fő ünnepei mind arra az ünnepre mutattak, amely véget vet az itteni, sokféle böjtnek, és elhozza a „lakodalmat”. Most böjtölünk, de ünnepre készülő reménységgel tesszük ezt! (Rudolf Bohren: Böjt és ünnep) A nyugalom napja (1–3), a páska és a kovásztalan kenyerek ünnepe (4–8), az első kéve bemutatása (9–14), az aratási hálaadó ünnep (15–22) mind előíze, első termése annak az ünnepnek, amelyet Istenünk Jézus Krisztusban hozott erre a világra. A nyugalom napja az örök nyugalom első kévéje. A feltámadott Jézus Krisztus első zsenge, első kéve a halottak közül, de követjük mi (1Korinthus 15,20). Isten hívő népe a Lélek első zsengéje (Róma 8,23), akik hitben életre jutottak és az örök életet már itt élik.

Az ünnepekhez kapcsolódó áldozatok bemutatását azért kellett elvégezni, hogy kegyelemben részesüljünk (11). Ezért mutatták be, március-áprilisban az első learatott árpakévét, a nyugalom napja utáni napon, az Úr színe előtt. Amikor meglóbálták az első learatott termést, nemcsak hálát adtak, hanem kifejezték, hogy az Isten áldására, kegyelmére szorulnak. Ez az ünnep egyszerre volt hálaadás és könyörgés. Pontosan ez a kettő együtt az ünneplés lényege, amely „odaát” örömmé lesz. Mi már úgy végezzük a munkánkat, és úgy pihenünk meg attól, mint akik bizonnyal kegyelmet nyertek; de akik várják ennek a kegyelemnek a kiteljesedését. 

Minden ünnep közös összegyülekezés volt (21). Ünnepelni együtt lehet, Istennel és egymással közösségben, megbékülve, kegyelmet nyerten, egymást bátorítva a hitben. Minden ünneplés utáni aratás gondolt a szegényekre és a nyomorultakra, mert a mező szélét meghagyta nekik (22). De nem adta a szájukba a falatot, a mező széléig el kellett jönni a szegényeknek is, és a meghagyott részt nekik kellett learatni, Istennek hálát adva.

Urunk, taníts meg minket újra ünnepelni, Teneked hálát adni, Tehozzád könyörögni, a Te kegyelmedben és áldásodban bízni; terheket letenni, elengedni, megpihenni, hitben és reménységben élni és majdan így elmenni.