Merjük ezt a nehéz szakaszt, a JÉZUS KRISZTUSRA TEKINTVE ÉRTELMEZNI, mint ahogy azt az egyházatyák magyarázták.
– 1. Istenünk kihoz bennünket a halálos veszedelemből, minden gyarlóságunk ellenére; szeretteinkkel együtt (22–23; 25). Ezt cselekedte velünk Isten, a Jézus Krisztusban; túllépve saját népe határait. Őnélküle azonban halálban vagyunk és kárt vall az életünk.
Amikor kihoztak bennünket a laktanyából, amikor leszereltünk a katonaságtól, akkor értettem meg először valamit igazán abból, hogy mit jelent, amikor az Úr „kihoz” bennünket… Kellet az a katonaság! Alázattal, rendet és fegyelmet tanulva jobban örülhettünk a szabadságnak és hasznosabban élhettünk azzal. Kellett a próbatétel, hogy leszerelve, fiatalként még telve reménységgel és „határtalansággal”, mégis tudjuk a határokat.
Az Úr kihozta a parázna, méltatlan, sajátjait eláruló Ráhábot és háza népét a bajból. Az Úr kihozza népét a szolgaságból, a próbatételekből. Az Úr kihoz a bűnből, a betegségből, a halálból, a gonosz hatalmából. Istenünk szabadító Úr, a Jézus Krisztusban.
– 2. Isten felperzseli a régit, mint Jerikót, hogy teljesen új jöjjön létre (2Korinthus 5,17). Jézus Krisztus nélkül „kardélre hányjuk” egymást. Ennek manapság sokféle, „kifinomult” formája van; de az „eredmény” ugyanaz. Jézus Krisztus nélkül avulás, pusztulás az ember állapota, vallástól és kultúrától függetlenül. Jézus Krisztus nélkül bántjuk és pusztítjuk egymást. Most ez rombolja le a másikét, holnap meg fordul a kocka. Isten, a feltámadott Jézus Krisztusban megmutatta, hogy Ő életet akar. A régi „kardozásnak” vége! Őbenne vége! Aki mégis kardot ragad, az ítélet alatt van (24).
– 3. Isten leveszi rólunk az átkot, és megáld bennünket, hogy áldássá legyünk, a népek számára, a mai jerikóiak számára is! Ő nem számít fel nekünk vétket, Jézus Krisztus érdeméért (2Korinthus 5,19). Olyan ez, mint amikor fáradtan valamiért megbántom a Feleségemet, akit a legjobban szeretek. Majd bocsánatot kérve tőle, ő csak ennyit mond: – Nem számít! – és megölel. Jézus Krisztus nélkül azonban maradunk a hiábavalóság átka alatt. Rossz így élni! Isten azonban üdvösségesen jót készített nekünk, mindennél jobbat (Filippi 1,23). Isten nem Jerikó romjaira, nem a népek pusztulására, nem életünk széthullására építi fel az újat, hanem saját Fiában megmutatott szeretetére, mint örök és szilárd alapra (26). Az Úr örök szeretete mindenkor velünk van (27).
Lukács 21,29–38