Megdermedt a környező népek szíve, és még a lélegzetük is elállt, amikor Isten népe megjelent közöttük. Hisszük, hogy Jézus Krisztus eljövetele óta nem dermesztő a jelenlétünk, de mégis istenfélelmet támaszt általunk az Úr ott, ahol élünk (1).

– Isten népe, a hosszú pusztai vándorlás után, megerősítheti az Úr megtartó szeretetének szövetségét: annak külső, testünkön-életünkön hordott jele ugyanúgy fontos (2–8), mint az Úr szabadító tetteire emlékeztető ünnepek megtartása (10–12). Mindkettő az Úrba vetett hitünket erősíti; azt az egyetlen hitet, amely Jézus Krisztusban, leveszi életünkről a gyalázatot (9). Ez a gyalázat valójában töredékes, halandó ember életünk gyalázata, annak minden gyarlósága és nyomorúsága. Micsoda öröm: Istenünk elhárította rólunk a gyalázatot.

Az Úr seregének vezérét látja Józsué, nagy küzdelmei előtt. Ekkor Józsué, akárcsak Mózes, leveszi a saruját az Úr színe előtt (2Mózes 3,5). Áldott bizonyosság: harcainkban velünk van az Úr, legyőzhetetlen seregével. Az Úr seregének élén Jézus Krisztus áll, aki a győztes! (Jelenések 3,21) Krisztusunk a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalmát győzte le. Ezért Jézus Krisztus nem pusztító, kivont karddal jön segítségünkre, hanem szavának, Igéjének új életet adó, hatalmával (13–15).

Lukács 21,20–24

Szerző: refdunantul  2020.04.05. 04:00 komment

süti beállítások módosítása