– Lemúél királyról nem sokat tudunk; a feliratból is csak annyit, hogy masszái uralkodó volt (1). A „Masszá” név arab törzsre utal: Masszá Izmáel egyik fiának neve (1Mózes 25,14). A szakasz arám nyelvi elemei is arra engednek következtetni, hogy a zsidó bölcsességirodalmon kívüli hagyományanyaggal van dolgunk. Éppen ebben van igeszakaszunk első üzenete: Isten kezdettől fogva (1Mózes 12,3) az egész emberiséget tartotta és tartja szem előtt: teremtő, gondviselő és megváltó munkájában egyaránt. Más népek gondolatai is lehetnek olyan ihletettek, hogy azokban az egyetlen Úr szava szólal meg. Lemúél királyt itt nem az apja, hanem az anyja tanítja, aki fogadalmat tett gyermeke kapcsán, mint Anna Sámuel kapcsán (2). Lám ez is az egyetemesebb gondolkodás része, a nemeket illetően is. Isten gondolata sokkal több, mint amit mi abból rendszereinkben birtokolhatunk.
– A tanácsok megszívlelendők, egy uralkodó számára különösen: a tiszta és józan élet teszi lehetővé azt, hogy a rábízottakra felelősen gondot viseljen, mint egy Istennek kedves uralkodó (3–5). Az ilyen király, országa nyomorultjait különösképpen számon tartja: szegényeit, igazságtalanul kisemmizett „némáit”, haldoklóit. Ez utóbbinál fontos sort olvasunk: az elkeseredett és szenvedő ember fájdalmai csillapítani kell. Ma újra meg kell tanulnunk a krisztusi szeretetszolgálat nem kirakatos, de önzetlen, részvéttel teli cselekedeteit. Valóban: ebben a világban ez a leghitelesebb követése Krisztusnak. Ehhez nem kell elmenni Afrikáig; ott él melletted a te szegényed, kisemmizett némád, elkeseredett szenvedőd és haldoklód…
– Az Istennek kedves uralkodó különösképpen odafigyel a mulandó ember ügyére (8). Evangéliumi ez a sor. Mi ugyanis legfeljebb – részvéttel teli szeretettel – fájdalmat tudunk csillapítani. Nagy dolog, ha ezt tesszük, és nem lettünk még teljesen közömbössé! Isten az a „király”, aki Jézus Krisztusban nemcsak odafigyel a mulandó ember ügyére; hanem megváltó szeretetével, halálával és feltámadásával úrrá lesz az elmúláson: örök élettel ajándékoz meg minket!
Lukács 20,20–26
