A tehetetlen düh, az ember nyomorúságának, az emberlét kielégítetlenségének és tehetetlenségének, pótcselekvő önzésének, valamint a gonosz hatalmának nyilvánvaló jele. Ez a düh perlekedik az Istennel és isteníti bálványait, legfőképpen önmagát, valamint kudarcok esetén ez a düh tölti ki indulatát másokon. Ki ne tudná, miről van szó?

Antiokhosz, szír király, önmagára aggatott, önmagát istenítő melléknevét: „Epiphanész”; a háta mögött „Epimanész”nek, azaz őrjöngőnek nevezték át. Antiokhosz csak győzni akart, és ha valami nem sikerült, őrjöngve bosszút állt. Antiokhosz, a déli király, azaz az egyiptomiak elleni kudarcait (21–28), Isten népén töltötte ki: az áldozati oltárra Zeusz szobrot állíttatott, megbénította a szövetség népének hitét, istentiszteletét (29–31); – de más vallásokat sem kímélt (37).

A szorongatott helyzetben Isten népe nem egységes. Sokszor átéltük már ezt. Vannak olyanok, akik behódolnának, kiszolgálnák a fennálló rendszert. Vannak olyanok, akik lázadnak, mint a Makkabeusok (Kr. e. 167–164). Mindegyik csoporthoz csatlakoznak érdekből, számításból. De mindig vannak olyanok, akik hitben és reménységben kitartanak, mert nem az emberi behódolásban, de nem is az emberi lázadás „kevéske segítségében” bíznak (32–35), hanem csakis az élő Isten megváltó szeretetében. Ezeken könyörült az Úr, és emberi dühüket alázatos, imádságos bizonyossággá szelídítette a kiválasztó, megtartó, krisztusi kegyelem.

Az Úr könyörült népén: nem jogos dühét ontotta ránk, hanem kegyelmét ajándékozta nekünk, az Úr Jézus Krisztusban. Minden agresszivitás, őrjöngés, pusztító düh: ördögi. Lehiggadhatunk, kitarthatunk, Őbenne, Őáltala! Az Úr pedig megállítja az istentelenek dühét!

1Thesszalonika 5,1–11

488. dicséret

Szerző: refdunantul  2019.11.21. 04:00