– Ahasvérós király mutogatta (1,4) a gazdagságát, a hatalmát, az erejét, a felesége szépségét (11). Van egy ilyen csúnya kifejezés: „mutogatós”. Ma is hányféleképpen műveljük ezt, kinek mije van, azt mutogatja. Pontosabban fogalmazva, gyakran blöffölős mutogatósok vagyunk, szinte függetlenül attól, hogy mink van ténylegesen: fitogtatjuk az erőt, a hatalmat, a gazdagságot, az okosságot, a tehetséget, a szépséget. Borral fűszerezve ez a lelkület még hatékonyabb (10). Az egész életünk arról szólna, hogy meg akarjuk mutatni, hogy mi kik vagyunk?

A mutogatás nem tűri a kritikát. Ezért, ha valaki ellentmondana nekünk, akkor vége a jó viszonynak? Csak addig van jó viszony, amíg valaki enged? Főleg abban a korban és társadalmi berendezkedések között: egy nő, Vasti királyné ellentmond a királynak! Ilyen nincs! A médek és perzsák megmásíthatatlan törvénye (19), hogy nem tűrjük az ellentmondást, még akkor sem, ha mi vagyunk az alárendeltek, és kényszerhelyzetben éppen megjuhászodnunk kellett egy időre. Ha fordulna a kocka, jön a visszavágás. Meg kell fordítanom a gondolatot: Manapság már súlyosabb ez az állapot, hiszen a nagy szabadságban mindenki mindenkinek ellene mondhat, nők is, nem csak férfiak: érdekből, erőből, öncélú élvezkedésből… A nők jogai is teljesek. De nem ez itt most a fő téma. Ma már az a nagyobb baj, hogy hitből is csak kevesen tudnak megalázkodni és alul maradni (1Korinthus 6,7).

De jó lesz egyszer végleg kiszállni ezekből a mutogatós játszmákból, amivel tele van egyház és világ. Ezzel telítettek a munkahelyek, a konferenciák, az emberi kapcsolatok, a presztízsharcok, a kegyességi villongások. Ettől hemzseg a világháló, minden közösségi oldal. Micsoda mutogatásokat művelünk! A szociológia tudománya azért telitalálat, mert tudományos szinten mutat rá – az ember viselkedésén, viszonyulásain, közösségi tereinek vizsgálatán keresztül – arra, amit a teológia bűnnek nevez, amit igeversünk mutogatásnak, önhitt dicsekedésnek bélyegzett.

Aki igazán hisz, az csakis Jézus Krisztussal dicsekszik (2Korinthus 1,12). Új fejezet kezdődött a Jézus Krisztusban, ember és ember, férfi és nő viszonyában (Efezus 5,21–23).  Ebben a rendben nem egymás fölött, hanem az Isten színe előtt egymásért élünk, mindenki a maga helyén, a maga feladatában, az Isten kedve szerint. Örömhír, hogy mi Jézus Krisztusra mutathatunk (János 3,30). Megváltott életünk erre újul meg, ebben teljesedik ki, így nyeri el értelmét.

Jakab 1,9–18

434. dicséret

Szerző: refdunantul  2019.10.21. 04:00