Tizennégy éjszaka sodródtak már a nyílt tengeren. Ilyenkor más időszámítás kezdődik, hiszen másként halad az idő. Teljes bizonytalanságban, az életben maradás csekély reménységével, mindössze egy fogoly ígéretével sodródni (27,21–26), tizenegy éjszakán át: igen hosszú idő (27–32).

– Ez a fogoly, Pál apostol azonban újra szólt, és a megdermedt csapatban már senki nem intette le. Pál életre, evésre buzdította őket (33–34), majd hálát adott, megtörte a kenyeret és tovább adta nekik. Mindenki szeme láttára adott hálát Pál az Istennek. Ezzel a nyílt és nem provokatív hitvallással a kenyér túlmutatott a kenyér Urára, az élet Istenére, a szabadító Jézus Krisztusra. Ettek mind, kétszázhetvenhatan, némán, szinte imádkozva, mennyei erőt nyerve ott, ahol az emberi erő már kevés. Isten embere csak így állhat elő: nem látványosan, nem öncélúan, hanem segítő, reményt ajándékozó, másokat mennyei erővel is tápláló hittel (35–36).

A reménység már jobban látja a közeledő „partot”. A reménység már könnyebben engedi el a felesleges „dolgokat”. A rakományt, az árut a tengerbe vetették mielőtt a hajót a partra futtatták. – Nem számít semmi itteni „kincs”, minden ócska lim-lommá lesz, ha az élet kerül veszélybe! – mondanánk. Igazából ez nem így van, mert csak a hit reménysége tud elengedni, amikor Isten szerint annak itt van az ideje (38). Egyébként az utolsó pillanatig ragaszkodunk…

– Csakhogy óvjon meg bennünket az Úr attól, hogy amikor lábunk ismét partot fog, ne kezdjük ugyanott, ahol abbahagytuk. Mindenki megmenekült, és lám, máris öldösni akarták a foglyokat, nehogy megszökjenek, nehogy szabadokká legyenek a váratlan helyzetben. Hálaadás, megtérés helyett zsigerből kezdődik minden előröl. Ez a nyomorúságunk megváltás után kiált! (39–44)

Prédikátor 10,1–15

25. zsoltár

Szerző: refdunantul  2019.10.09. 04:00