– Amikor Pál beszámolt a jeruzsálemi gyülekezetben a pogányok megtéréséről, akkor azt hangsúlyozta, hogy mit cselekedett Isten általuk. A küldött soha nem homályosíthatja el a küldő Urat. Ahol pedig Isten cselekszik, ott az Ő népe mindig az Urat dicsőíti (Máté 5,16). Ez azt jelenti, hogy Isten népe a krisztusi megváltó evangélium örömhírének továbbadását tartja a legfontosabbnak, és hálát ad ott Isten cselekvéséért, ahol ezt az örömhírt befogadhatták emberek, népek, bárkik is azok (17–20).

– Az evangéliumi lényegen belül vannak sajátosságok, hiszen mindenki máshonnan jön: a zsidókeresztyén is, meg a pogánykeresztyén is. Egy ponton túl azonban el kell engedni azt a „régit”, ami akadályoz az Isten dicsőítésében és a Jézus Krisztus követésében. A pogányoknak el kell hagyni az istentelen szokásokat, a zsidóknak pedig a törvény imádatát. Más megtartani Isten mindenkor időszerű törvényét, és más rajongani a mózesi törvényért. Egyáltalán: életveszélyes rajongani bármiért, vagy bárkiért is. Istent is imádjuk, és nem rajongunk érte. Az Istent imádó leborul az Úr előtt, kegyelmére bízza magát; a rajongó pedig gyarló indulattal a törvényből, Istenből, de még az evangéliumból is bálványt csinál (20).

– Pál aláveti magát a mózesi törvénynek (21–26). Pál szabad a Jézus Krisztusban, még arra is, hogy így dicsőítse az Istent. Mégis felvetődik a kérdés: meddig mehetek el a másik szokásainak tiszteletében, ahol már azokat igazolom, és nem a krisztusi szabadságot? Ebben a világban, ahol az emberek az „igenekből” és a „nemekből” értenek, egyértelmű példák kellenek (Máté 5,37). Ugyanakkor ez rettenetes is, mert nem lehet mindent „igenekkel” és „nemekkel” elintézni. Éppen ezért szorulunk kegyelemre.

Prédikátor 1,1–11

79. zsoltár

Szerző: refdunantul  2019.09.22. 04:00