– Véget nem érő vitatéma lehet, hogy mennyire kell előkészítenünk mondanivalónkat ahhoz, hogy a hallgatóság befogadhassa azt. Mennyire kell megágyaznunk az üzenetnek? Hol van az a határ, amitől kezdve már kiszolgáljuk a hallgatóságot, és ez észrevétlenül is maga alá gyűri az evangéliumot? Az igehirdetéssel foglalkozó gyakorlati teológiai terület, a homiletika történetét is ez a kérdés tagolja: mennyire kell figyelembe vennem az igehallgatót, annak „szituációját”, hogy az üzenet eljuthasson hozzá?

– Pál athéni beszédéből kiderül, hogy az apostol pontosan tudta, hol van, kiknek beszél, tökéletesen ismerte a görög vallást, gondolkodást, filozófiát, ottani költők műveiből idézett. Pál tisztában volt azzal a kultúrával, ahol megszólalt (17,1–28).

– Ez az ismeret azonban csak eszközzé lett az igehirdetésében, mint a repülő számára a kifutópálya, de semmit nem változtatott az evangélium üzenetén. Ő Athénban is a feltámadott Jézus Krisztusról beszélt (31). Sőt, az apostol a bevezető után prófétai bátorsággal rámutatott a görögök vallásosságának fogyatékosságaira, hitük tudatlanságára és ítéletes voltára is (29–31).

– Az athéni beszédből kiderül, hogy figyelembe kell venni az igehallgatót, annak szituációját, hogy eljusson hozzá az üzenet, esélye legyen megérteni azt. De a megértés nem egyenlő a hittel. Lám, amint Pál Jézus Krisztus feltámadásához, éppen a lényeghez ért, azonnal le is állították (32–34). A ma embere felé is sokféle okos módszerrel közeledhetünk, de többnyire pont itt engedik el a kezünket. Olyan ez, mint amikor a gép felemelkedik a kifutópályáról, szépen startol, de emelkedés közben, még a szárnyalás előtt lezuhan… Kell a „módszer”, de nem a módszer, hanem az Úr adja a hitet.

2Krónikák 21

208. dicséret

Szerző: refdunantul  2019.09.10. 04:00