Igen, ez fontos! Mindent megtenni, amire az Úr lehetőséget adott, és mindenben a feltámadott Jézus Krisztust képviselni a magunk helyén. Utána pedig mindent elengedni, könyörögve az Úr áldásáért, cselekvéséért (Zsoltárok 127), valamint azért, hogy Ő pótolja ki hiányosságainkat, hiszen minden erőnket megfeszítve is „tökéletlen” a mi munkánk, de nem hiábavaló (1Korinthus 15,58).

Sajnos, egyik sem megy nekünk igazán! Gyakran lusta, felelőtlen, gyáva „szolgák” vagyunk, hivatásunkban, hitvalló tanúskodásunkban egyaránt. Máskor meg örökké görcsölünk, mert az Úr helyett is mi akarunk cselekedni, ezért buzgóságunkkal kikészítjük a mellettünk élőket, miközben állandóan másokra mutogatunk a kudarcok okait keresve.

Pál és Barnabás mindent megtettek és mindent elengedtek, mindenben az Úr kegyelmére hagyatkoztak. Antiókhiában hirdették Krisztust (38–40), ennek nyomán hitre jutottak azok, akiknek Isten megnyitotta a szívét (48): ezeket bátorították (43). Akik pedig irigységtől eltelve káromolták őket, azokkal nem foglalkoztak a kelleténél többet (45). Pál és Barnabás mindenkire reménységgel tekintettek, először mindig a zsinagógákba mentek, de aztán indultak tovább másokhoz, „a föld végső határáig” (47; 51).

2Krónikák 6

478. dicséret

Szerző: refdunantul  2019.08.26. 04:00