Földhöz csapott az Úr! EZ A MEGTÉRÉS! Kevesebből aligha értenénk!

– 1. Saját önző indulatától, érdekeitől, meglátásaitól vezetett, fenyegető, öldöklő, lihegő embert állított itt meg az Úr (1); – földhöz csapta (4), megrázta, hogy végre „leálljon”, elcsendesedjen, figyeljen… Pedig ez a Saul vallásosan igen buzgó ember volt, aki az Istent szolgálva lihegett. Legalábbis ő azt hitte. Urunk, nem tudunk leállni! Könyörgünk, állíts le!

– 2. Akit a földhöz csaptak, az kénytelen levegő után kapkodni, és ebben a kényszerpihenőben, végre másvalaki is megszólalhat. Itt az Úr szól. Kegyelmi állapot, ha ebben a csendben Ő szólal meg, Ő szól bele az életünkbe, Ő hív, akár egy emberi eszközén keresztül. Ha az Úr szól, akkor nincs mellébeszélés. Ilyenkor nem mindig isteni simogatás következik! – Jaj, szegény, elestél? Gyere, segítek! – Ehelyett Isten arra mutat rá, hogy amíg a megváltó Urat nem ismerjük fel Jézus Krisztusban, addig önzésünket leplezve, Istent és nagy, nemes, igaz ügyeket harsogva is, csak az Urat és egymást fogjuk halálra üldözni…

– 3. Amikor „felmertek” bennünket a földről, akkor fáj minden lélegzetvétel, joggal fáj minden porcikánk, segítségre szorulunk. Ez is része óemberünk összetöretésének: el kell fogadni a másik segítségét. Valóban, nincs ennél nehezebb, mint a másikra szorulni. Közben ismét szól az Úr, és megadja életünk új, vitathatatlan irányát, értelmét

1Krónikák 19

273. dicséret

Szerző: refdunantul  2019.08.10. 04:00