István vértanúságot halt Jézus Krisztusért. Isten nem mindig úgy mutatja meg velünk lévő, szabadító hatalmát, hogy kiemel bennünket a szorongattatásból, hanem úgy, hogy velünk van abban, és nem engedi, hogy hitünkben meggyengüljünk; – sőt, hitünket erőnk felett felvértezi. Nem vágyunk vértanúságra, de könyörgünk mindenkor a hitvalló erőért. A többi az Úr kezében van!

István hitvalló kínhalált halt Jézus Krisztus ügyének képviseletében.

István tudta, hogy Jézus Krisztus vele van, „látta” Őt, megtapasztalta Őt. Nem a látomás a lényeg, hanem a bizonyosság (55–56).

István imádkozott, ahogy a mi Urunk Jézus Krisztus tette ezt a kereszten (Lukács 23,46). István a megváltó Jézus Krisztus kezébe tette le életét, testét-lelkét (59). Hívő életünk minden percének folyamatos imádsága lehet ez a könyörgés.

István, az ellenségeiért is imádkozott (60), krisztusi lélekkel (Lukács 23,34). Hívő életünk legnagyobb kihívása, hogy tudunk-e könyörögni azokért is, akik nem szeretnek bennünket, akik méltatlanul ellenünk mesterkednek, akik üldöznek minket (Máté 5,44). „Minket…” Itt nem személyes ügyeinkről, érzékenységünkről, sérelmeinkről van szó, hanem az Úr ügyéről!

István hitvalló halála ugyanakkor tükröt tart elénk, mert az önigazolt hitükben indulattal háborgó, fogukat csikorgató, hangosan kiáltozó vallási vezetőkben sokszor felismerhetnénk megcsontosodott kegyességünk, teológiánk „kegyetlenségét”. Az a mi nagy nyomorúságunk, hogy miközben hitvalló mártírnak gondoljuk magunkat, valójában gyakran önigazult háborgók vagyunk (54; 57).

Úr Jézus Krisztus, vedd magadhoz lelkünket, életünket; szülj újjá bennünket!

1Krónikák 15

134. zsoltár

Szerző: refdunantul  2019.08.06. 04:00