– Belegondolok abba, hogy sokunknak mennyi mindenünk van. Pedig állandóan panaszkodunk, hogy túlterheltek meg fáradtak vagyunk és „kiégtünk”. Noha tudunk járni, menni, ugrándozni, tudjuk tenni a dolgunkat. Sőt, még aranyunk és ezüstünk is van. Mert soha nem éltünk ennyien, ilyen jólétben, mint mostanság.

–  Mégis nagy a baj: mert ezüstünk és aranyunk ugyan van, de elfelejtettük dicsérni az Istent, leszoktunk arról, hogy segítségül hívjuk az Úr nevét, és végképp nem merészeljük rábízni magunkat a megváltó Jézus Krisztus kegyelmére (6–9).

–  Még szomorúbb a helyzet akkor, amikor azok felejtik el mindezeket, akik folyamatosan emlegetik az Úr nevét. Egy olyan tudatos egyházban élünk, ahol alig marad helye az Urat dicsérő, hálát adó, Őt segítségül hívó, Őrá hagyatkozó kegyességnek. Mi mindent kielemzünk, megszervezünk; Isten Igéjét folyton teológiai rendszerekbe préseljük, amit a világ nem tud és nem is akar követni; vagy rosszabb esetben: az általános emberszeretet oltárán legdrágább kincseinket is feláldozzuk.

–  Szóval van baj elég! Úgy lebénultunk, mint a sánta ember, ott a templom Ékes kapujában. Közelünkben az Úr mérhetetlen, megváltó gazdagsága, mi pedig csak emberi fifikával ügyeskedve koldulunk (1–3).

–  Nézz fel! A Názáreti Jézus Krisztus nevében járj! (4–6)

1Krónikák 1

253. dicséret