Egyszer, egy teológus barátom, magánbeszélgetésben elmondta nekem, hogy a templomtisztítás jelenete csak azzal a bizonyossággal fogadható el, amely hiszi: Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó.

E hitvallás medrében folytattuk a beszélgetést, de közben igen nehéz kérdések is elénk tolakodtak.

A bevett rend felforgatása sokkal veszélyesebb, mint a meglévő megbecsülése és „javítgatása”. Tökéletes rend ugyanis nincs: valakik, valamik mindig sérülnek.

Persze a „régi rend” visszásságaiba soha nem nyugodhatunk bele.

Ám az emberi természet nem képes jobbra, csak másképp nyomorúságosra.

Mi a „templomot”, a szent helyet, az imádság házát is rablók barlangjává tehetjük, sokféle tényleges és kegyes üzérkedéseinkkel (15–18).

Amikor emberi indulatból forgatunk fel mindent, akkor csak romok és kínok maradnak utánunk, bármennyire is jobbnak tűnik egy időre az „új”, mint a régi.

A helyzet is tipikus! A régi rend hatalmasai meg akarják ölni a rendbontót, miközben a nép meg rajong a „felforgatóért”; – egy darabig (18–19).

Jézus tiltakozott is, minden „népszerűség” ellen. Most is kiment onnan, a városon kívülre (19).

Jézus nem reformer, nem is forradalmár, noha prófétaként kompromisszumok nélkül mindig megítélte azt, ami itt tarthatatlan.

Jézus azonban nem újabbat hoz a régi helyett, hanem az eredeti, isteni, örök, üdvözítő rendre váltja meg az életünket, aminél nincs jobb!

Bírák 1,16–36

236. dicséret

Szerző: refdunantul  2019.06.26. 04:00 komment

süti beállítások módosítása