Az ötezer ember megvendégelésének BEVEZETÉSÉRE figyeljünk most.

– 30. vers. A tanítványok visszatértek az első „kiküldetésükből”. Az Úrtól indulunk, Őhozzá érkezünk meg: ez a tanítvány szolgálatának, a hívő ember és gyülekezet életének szívverése, minden napon, minden feladatban, „bármikor”. Ővele áldást tapasztalunk még a nyomorúságban is, Őnélküle valójában még a siker is kudarc. De jó tudni, hogy életünk is Őtőle indult és Őhozzá érkezik meg.

– 31. vers. Jézus észrevette, hogy a tanítványok elfáradtak, amikor első „kiküldetésükből” visszatértek. Lám, már akkor is olyan sok dolguk volt a tanítványoknak, hogy enni sem volt idejük. Ne emlegesd, hogy sok a dolgod, mert mindenkinek csak napi 24 órája van elfáradni. A mi Urunk tudja, miben vagyunk; – de csak Ő tudja, mert egyébként a világon senki mást nem is érdekel a saját leterheltséged, bajod, de örömöd sem. Ne is terhelj ezekkel senkit se.

– 32–34. versek. Jézus mennyei hatalma nemcsak az ötezrek megvendégelésének csodájában mutatkozott meg. Csoda az is, hogy pihenni mentek a csendes, „embermentes” helyre, és amikor a sokaság utánuk ment, egyedül Jézus volt az, aki ezt elhordozta, sőt megszánta és megsegítette őket. Mi, kimerült állapotunkban csak áldatlan módon tudunk másokkal, hát még sokakkal, találkozni…

5Mózes 22,13–29

220. dicséret