A magyar vizslánk megöregedett. A kiszabott ideje lassan letelik. Hófehér a pofája, tele van csomókkal a teste, alig lát, szinte süket, sokat fekszik, nehezen jár… Mégis, amikor hazaérek, és észleli, azonnal ugrana, jönne elém, többször próbálkozik felkelni, visszazuhan, de leküzdi a testi fájdalmat, megrázza magát, és az „agg eb”, farkát csóválva siet, ahogy csak tud, a megismert és felismert gazdi felé. Megújul, kivirul ebben a találkozásban, nem enged el, amíg nem történt meg az érintés, a simogatás, az üdvözlés. „Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz engem.” (1Mózes 32,27)

Gyökössy Endre „mennyei gazdának” nevezte az Urat. Aki Őt megismerte, aki egyszülött Fiában felismerte a Megváltót, és aki Őt elismerte élete egyetlen megtartójának, megoldásának; – az minden körülmények között áldott, annak üdvössége van.

A zsoltáros zarándok az Úrhoz emeli tekintetét, a mennyei Gazdához (1), ahogy a szolgák uruk „áldó, üdvözítő kezére” néznek, amíg az meg nem könyörül rajtuk (2). A megváltott szolga bizonyossággal tudja, hogy noha ebben a „hasadt” világban sokféle gyalázat történhet, amivel torkig lehetünk (3–4), mi ilyenkor is mennyei Gazdánkat keressük, Őrá figyelünk, Őrá tekintünk, ugrunk, ha szólít!

János 16,16–23a

367. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Szeretem ezt a köszöntést, amit a „világi” levelezésekben is használunk: „Üdvözlettel”.

Gyönyörű kép.

Az Úr, könyörülő Isten szolgáihoz.

A megváltott szolga pedig bizonyossággal tudja, hogy noha ebben a „hasadt” világban sokféle gyalázat történhet, amivel torkig lehetünk, mégsem lesz úrrá rajtunk a kétségbeesés (3–4).

Mennyei gazdánkat keressük mindenhol, Őrá figyelünk, Őrá tekintünk, ugrunk, ha szólít!

Szerző: refdunantul  2019.04.06. 04:00