ÉPÜLETEK, EMBEREK, ISTEN, KRISZTUS…

– 1. Mit ér az épület, legyen az akár templom, ha nincs benépesítve? Az ilyen épület a múlt emléke lehet csupán egy darabig. Hiszen a múltat is a mában élő emberek ápolják és őrzik. Eltűnik a múlt is, ha eltűnnek azok, akik a saját örökségüket ápolni készek.   

– 2. A város falait újra meg kellett tölteni élettel. Mindig ez a kérdés: Lesz-e élet a falaink között. Építjük a falakat, de ez még kevés. Lesznek-e vezetőink (1), főembereink (3), papjaink (10–14), lévitáink (15–18) és embereink (19–36), akik önként jönnek (2), és hűséggel képviselik az ügyünket?

– 3. Az épület fontos, de önmagában elégtelen. Ember kell, élet kell! De mit ér az épület, az ember és az élet, az örök élet Ura nélkül? Tehát az élettel megtöltött fal is kevés, mert milyen az élet Isten nélkül, a megváltó Jézus Krisztus nélkül? Ászáf imádsággal és énekkel magasztalta az Urat, a Jeruzsálemben lakó léviták közül (17). Szép az imádság, szép az Istent dicsérő ének, a felhangzó Ige; – de utána az életünk mégsem szép… Megváltás kell! Jézus Krisztus kell, aki könyörül halandó, nyomorult életünkön.

János 12,20–26

357. dicséret

 

Március 14.– A teljes igemagyarázat

 

(1) „…a szent városban lakjék…” (Nehémiás 11)

 

ÉPÜLETEK, EMBEREK, ISTEN, KRISZTUS…

 

– 1. Mit ér az épület, legyen az akár templom, ha nincs benépesítve?

Az ilyen épület a múlt emléke lehet csupán egy darabig.

Hiszen a múltat is a mában élő emberek ápolják és őrzik.

Eltűnik a múlt is, ha eltűnnek azok, akik a saját örökségüket ápolni készek.

Jeruzsálem sokáig romos város volt, a babiloni pusztítás után, ahol veszélyes volt lakni.

Ha egy népnek elpusztították a jelképes városát, eltörölték magát a népet is.

Ezért kellett hazatérni Isten népének a fogságból, feladni a kényelmes, luxus fogságot, vállalni a nélkülözést, a kemény munkát, az ellenség gáncsoskodásait és a veszélyt, hogy a romos várost felépítsék.

A mai igeszakaszból az is kiderül, hogy ott adatik élet, ahol mindenkinek adott a saját területe is, a „maga birtokán” (20), amit tényleg a sajátjának érez, ahol biztonságban tudja magát, amit gondoz és alakít, amivel hozzájárul, mint megmunkált résszel, az egészhez.

De az igazán nagy feladat csak ezután következett…

 

– 2. A város falait újra meg kellett tölteni élettel.

Mindig ez a kérdés: Lesz-e élet a falaink között.

Építjük a falakat, de ez még kevés.

Lesznek-e vezetőink (1), főembereink (3), papjaink (10–14), lévitáink (15–18) és embereink (19–36), akik önként jönnek (2), és hűséggel képviselik az ügyünket?

A sorsvetés kényszere után is nélkülözhetetlen az odaszánt önkéntesség (1), amely valójában Isten elhívása által lehet áldott.

Lesznek–e olyan vezetőink és papjaink, akik képviselik és élik az Isten ügyét, a Jézus Krisztus ügyét, az Úr népének ügyét; – a legbonyolultabb helyzetekben is hitvalló bátorsággal, és mégis krisztusi módon?

 

– 3. Az épület fontos, de önmagában elégtelen.

Ember kell, élet kell!

De mit ér az épület, az ember és az élet, az örök élet Ura nélkül?

Tehát az élettel megtöltött fal is kevés, mert milyen az élet Isten nélkül, a megváltó Jézus Krisztus nélkül?

Ászáf imádsággal és énekkel magasztalta az Urat, a Jeruzsálemben lakó léviták közül (17).

Ajándék az imádság és az ének, ráhangol Isten szavára, az Úr közelségére.

Szép az imádság, szép az Istent dicsérő ének, a felhangzó Ige; – de utána az életünk mégsem szép; – mert abbahagyva a mennyei éneket; – már „beszólunk” egymásnak a szent hajlék kapujában.

Megváltás kell!

Jézus Krisztus kell, aki könyörül halandó, nyomorult életünkön, és irgalomra hangol minket is, egymás nyomorúságai iránt, de egyben kiemel ebből a nyomorúságból.

Csak az Úr megváltó szeretete képes erre.

Szerző: refdunantul  2019.03.14. 04:00