A megmaradt nép imádkozni akart, Isten emberétől Isten Igéjét akarta hallani. De ez a vágy nem a Szentlélektől való volt, hanem nagyon is emberi indulatból fakadt. A saját gyarló lelkünkből, érzelmeinkből feltörő kegyesség olyan, mint egy szerelmes dallamokat éneklő, mögötte zavaros emberi vágyakat hizlaló musical. Az ember a hamis kegyességben is saját akaratát, énjét táplálja, Istenre, Igékre, imákra hivatkozva. A megmaradt nép nem mert itthon maradni, félt a bosszúálló babiloniaktól, ezért Egyiptomba menekült. Jeremiás hiába hirdette most azt, hogy Isten akarata most az, hogy a maradék maradjon itthon, éljen hitben, és az Úr velük lesz, megáldja őket. „Ezek” azonban zsigerből megindultak (1–3), összeszedtek mindenkit, még Jeremiást és Bárúkot is, és elindultak az egyiptomi húsosfazekakhoz (4–7). Egyiptom azonban olyan, mint a mai nyugat: „mítoszának” vége, húsosfazekas jólétéből istentelenség, bálványimádás, határtalan szabadság következett. Ezért ellepi majd őt az „idegen” Babilon, és kitetvezi, mint pásztor a ruháját (12); – eltünteti „bálványozó élettereit” (12), mint dózer a szemétkupacot (8–13).

János 4,11–18

237. dicséret

Szerző: refdunantul  2019.01.21. 04:00