Belénk hasít Jézus kérdése, amelyet a tanítványoknak szegez: Kinek mondják Őt az emberek? (18) Ma mit gondolnak az emberek Jézusról és az Ő ügyéről? Az embereket manapság ezer más „izgatja”, a jóléti társadalmak kavalkádjában. A vágyakozás inkább valami homályos, sokféle, magunk által kivetített „transzcendens” iránt tapasztalható (19). De nem ez a döntő kérdés! Hanem az, hogy mi, mai tanítványai mit felelünk erre a kérdésre. Jézus is tanítványai felé fordul: „Hát ti kinek mondotok engem?” (20) Amikor az egyház tagadja meg Urát, annak istenségét, feltámadását vonja kétségbe, az üzenetet szociális, társadalmi szeretetreformra és környezetvédelemre, meg közösségszervezésre soványítva, akkor kezdődtek el a „végidők”. Ha nincs feltámadás, ha Jézus Krisztus nem Isten Fia Megváltó, és nem ez határoz meg minden üzenetet, minden egyházi szolgálatot; – akkor akárhogy szépítjük a dolgot, mindennél szánalomra méltóbbak vagyunk, akkor együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk (1Korinthus 15,19; 32). Ám, mi bízunk (22), mert harmadnapon feltámadott! (Lukács 24,34)

Józsué 8

380. dicséret

(20) „Hát ti kinek mondotok engem?” (Lukács 9,18–22)

Belénk hasít JÉZUS KÉRDÉSE, amelyet a tanítványoknak szegez: Kinek mondják Őt az emberek? (18)

 

– 1. Ma mit gondolnak az emberek Jézusról és az Ő ügyéről?

Ez a jézusi kérdés felhatalmaz bennünket arra, hogy tudakoljuk, vegyük figyelembe a körülöttünk élő emberek gondolkozását, az Úr ügyét illetően is.

Emberismeret és helyzetismeret nélkül vakon csapkodunk.

Ma ellenségesség, totális tudatlanság, érdektelenség, közömbösség tapasztalható az evangélium ügye kapcsán.

Az embereket manapság ezer más „izgatja”, a jóléti társadalmak kavalkádjában.

A vágyakozás inkább valami homályos, sokféle, magunk által kivetített „transzcendens” iránt tapasztalható.

Tehát alapos vallásszociológiai vizsgálat nélkül is aggasztó a kép (19).

 

– 2. De nem ez a döntő kérdés!

Hanem az, hogy mi, mai tanítványai mit felelünk erre a kérdésre.

Jézus is, utána tanítványai felé fordul: „Hát ti kinek mondotok engem?” (20)

Amikor az egyház tagadja meg Urát, annak istenségét, feltámadását vonja kétségbe, az üzenetet szociális, társadalmi szeretetreformra és környezetvédelemre, meg közösségszervezésre soványítva, akkor kezdődtek el a „végidők”.

Ki ne forgassák a szavaimat!

Nagyon fontos a szeretet, a segítség, az irgalom, a szociális és társadalmi reformok, a környezetvédelem: De csak ennyi lenne?!

Ha csak ennyi, akkor félreállok; – nem csak azért, mert nálam sokkal jobb közösségszervezők vannak.

Ha nincs feltámadás, ha Jézus Krisztus nem Isten Fia Megváltó; – ha nem ez határoz meg minden üzenetet, minden egyházi szolgálatot, hűségesen képviselve a ránk bízott drága kincset; – akkor akárhogy szépítjük a dolgot, mindennél szánalomra méltóbbak vagyunk, akkor együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk (1Korinthus 15,19; 32).

 

– 3. A legdöntőbb azonban Jézus ígérete, amely azóta tény, beteljesedett valóság.

Jézus világosan szólt itt is haláláról és feltámadásáról.

Azóta valóban feltámadott az Úr (Lukács 24,34), a mi feltámadásunk zálogaként (1Korinthus 15,20).

Minden valóságos itteni „jó” csak ebből a tényből következhet.

Ez a „de”: ez az evangélium.

„De harmadnapon fel kell támadnia.” (22)

Szerző: refdunantul  2018.07.24. 04:00