Sokan élnek szomorúan közöttünk. Ezeknek a szomorúságoknak sokféle fajtája és fokozata létezik, de a gyökere ugyanaz: halálos magány. Ezek ketten, Emmausból való tanítványok is szomorúak, mert a szóban, tettben hatalmas próféta, akiben reménykedtek, meghalt; ugyan azt beszélik, hogy feltámadt (19-24). A feltámadott Jézus Krisztus rámutat minden „szomorúságunk” okára, nevezetesen arra, hogy milyen rest a szívünk, hogy elhiggyük Isten hatalmas ígéreteit, amit kijelentett nekünk, és amelyek beteljesedtek Őbenne (25). Segíteni akar rajtunk, ezért sorjában elmagyarázza nekünk az Írásokat, hogy a Szentírásban felismerjük Őt (27). Mindezt baráti beszélgetésben teszi. Ettől kezdve minden írásmagyarázat, igehirdetés, keresztyén bizonyságtétel meghatározója ez a történet: baráti beszélgetésben, a feltámadott Jézus Krisztusra mutatva szólni az Írásokban rejlő evangéliumról, miközben valójában a feltámadott Úr szól általunk, hogy megnyíljon a szemünk, szomorúságunk elmúljon (Róma 15,4), és Istent dicsérve, életünk értelmére, szolgálatunkra találjunk (31-35).*

Haggeus 2,1-9

326. dicséret

* Az emmausi két tanítvány már nemcsak híradást kapott a feltámadott Jézus Krisztusról, hanem maga a feltámadott Úr csatlakozott hozzájuk (15). Velünk vándorol a mi Urunk (Máté 1,23). Ez akkor is tény, ha ezek a tanítványok egy ideig ezt még nem látják meg, nem ismerik fel (16). Ám ma is szól az Ige (27), megtörik a kenyeret (30), és vannak hiteles keresztyének; tehát van még remény. Maradj velünk, Urunk, sőt, ha valamilyen formában már „beesteledett” nekünk (28-29), akkor is légy a világosságunk!