Engedi az Úr, hogy rostán rázzanak bennünket, de ezzel tisztít, és azt soha nem engedi, hogy mi magunk aláhulljunk. A sátán az akkori, de a mai tanítványokat is próbára teszi; de nem csak a próba, hanem az Úr értünk, övéiért való könyörgése is folyamatos. Kikér, de nem kap meg minket az ellenség. A rostálás képe kifejező arra a próbatételre, ami érhet bennünket, mert közben tisztulunk, mint a búza a sokféle polyvától (31-32).*

Jeremiás 49,1-22

313. dicséret

* Péter engedett a kísértőnek, amikor magabiztosan hencegett, hogy még a halálba is követi Urát; de Jézus Krisztus a kísértésben is végig Péterrel volt, nem engedte, hogy elbízza magát; figyelmeztette, hogy fogadkozása semmit sem fog érni az életveszélyben (33-34). 

Igen, a nagy bajban mi menekülünk, visz minket az ellenség, de a mi Urunk a menekülésben is rajtunk tartja a kezét, és nem enged teret a kísértőnek: csupán elvégzi, hogy rádöbbenjünk saját gyengeségünkre, és Őtőle kérjünk erőt, hogy kiélezett helyzetekben is legyen hűségünk az Ő követésében. 

Aki hűséges az Úr követésében, az nem fog semmiben sem nélkülözni (35). Ez az ígéret azt is jelentheti, hogy az Úr hűségesei a nélkülözésben sem fogják elveszíteni hitüket, amely a kellő időben minden nélkülözésen átsegíti őket (35).

Ami Jézus Krisztus felől elrendeltetett, az beteljesedik (37), senki sem akadályozhatja meg: ez a beteljesedés azonban a mi életünk kiteljesedését, üdvösségét szolgálja. 

A tanítványok még mindig nem értik Uruk küldetését, ezért kardokkal védenék Jézust és az Ő ügyét. Azt sem értik, amit Jézus mond, képes beszéddel, miszerint adják el a ruhájukat, és vegyenek kardokat rajta. Itt arról van szó, hogy most, a döntő időben, ne a fizikai bajok ellen védekezzenek, mint ahogy a ruha véd a hideg ellen, hanem a „Lélek kardjával” vértezzék fel magukat. A tanítványok valóságos kardra gondolnak. Erre mondja Jézus: „elég”, mármint nem a két kard, hanem elég volt ebből az értetlenkedésből. (36-38).