Az égő, étel és vétekáldozatok pontos rendjét olvassuk itt. Olyan megnyugtató a minden területre, mozdulatra kiterjedő utasításokat olvasni. Ez a szent és a profán közötti különbség, a profán-hétköznapi területen mindenki mondja a magáét, úgy csinálja, ahogy tudja és akarja; a szent területen azonban az ember leveszi a saruját és leborul (2Mózes 3,5), itt nem vitázik, nem okoskodik, hanem mindenben engedelmeskedik. Ide kapcsolódva, az Ige kihangsúlyozza, hogy a „lelki élet” őrei, a papok a bemutatott ételáldozatból, emlékeztetőül csak egy marokkal szórtak az oltárra, a többi lisztet és olajat elhasználhatták saját fenntartásukra. Ezzel soha nem élhettek vissza, mert cserében hűséggel kellett forgolódniuk a szent dolgokban, Isten tiszteletében, hogy a nép is megálljon az Isten útján. Pál az Újszövetségben ugyanezt megfogalmazta: „Méltó a munkás a maga bérére” (1Timóteus 5,18). Ma mindent eláraszt a profán, kiürült a szent; így az Ige őreiről sem gondoskodnak, miközben az Ige őrei egyre világiasabbak lesznek. Egymást gerjesztő, de valójában félelmetes folyamatok ezek.

Róma 3,1-20

388. dicséret