Ha valaminek nincs tétje, az elbizakodottá, vagy közömbössé tesz; önhitt, vagy szürkén megállapodott keresztyénné lehetünk így. Belehasít a figyelmeztetés a gyülekezet életébe, miszerint az üdvbizonyosság nem tehet felelőtlenné: kiköphet az Úr, mint a langyos vizet, hogy észre térjünk (15-17). Az üdvösség bizonyossága naponta arra indít, hogy újra és újra elkérjük a napi aranyat, fehér ruhát, feddést és gyógyító írt (18-19). Itt a megtérésre hívás így értendő: naponta állj az Isten elé, Igéjére figyelve, könyörögve, kérve a „napi mennyei muníciót”. Megtérni egyszer lehet, az Ő kegyelméből elindulva az Úr útján, de aztán naponta oda kell fordulni Őhozzá. Ez a hívő élet szívverése, „tétje”. Naponta, sőt esetről esetre, újra és újra oda kell fordulni az Úrhoz. Az ajtón kopog az Úr: minden nap, minden történéssel kopog az Úr, hogy erre az odafordulásra figyelmeztessen. Kegyelmi állapotban van az, aki kinyithatja az ajtót (20). Jó azonban azt tudni, hogy odaát, Ővele vacsorálva már tényleg nincs „tétje” az „ügynek”, hiszen minden tét feszültség, a tét-nélküliség azonban ott már nem tehet langymeleggé.