Moliere Mizantróp című drámája 1666-ban íródott. A főhős nem bírja elviselni azt a sok mocskot, amivel tele van ez a világ: hazugság, képmutatás, csalás, összefonódások mindenütt. Ezért végül kivonul a társadalomból. Teljesen egyedül marad, mert kedvese élvezni akarja az életet, barátai pedig tovább kötögetik apró kis alkuikat. A darab záró jelenete felvillantja a viskójában fagyoskodó főhőst, akit egy pillanat alatt elfelejt mindenki, miközben az emberek csak röhögnek és ügyeznek tovább. A hetvenes évek egyik német kancellárja hasonló eredményre juthatott, mert az akkori napilapok által szétkürtöltetve adta hírül lemondásának okát: fáradtság és undor. Nem megoldás illúziókban élni, aztán csalódva, az „igazság” bajnokaként kivonulni a világból.* Mi, Isten népe, teszünk-e valamit, hogy más irányt és medret mutassunk, hiszen küldetésünk ez: lássák jó cselekedeteinket, és dicsőítsék mennyei Atyánkat (16). Vagyunk-e só, amely ízesít; lámpás, amely világít; hegyen épített város, amelyet messziről látnak? (13-16) Bátorítjuk-e azokat, akiknek elegük van, vagy ránk tekintve végképp feladják? A mai Ige egyenesen nekünk támad!

1Sámuel 2,11-36

285. dicséret

*  Ma szerintem ezt többnyire meg sem tehetjük, mert éhen halunk; miközben a világ röhögve hömpölyög tovább megszokott medrében, hogy merre, az már más kérdés.

Szerző: refdunantul  2014.01.03. 04:00