Az előző fejezet hazatérésről szóló dicső látomása után visszatérünk a nyomorúságosan reménytelen jelenbe. A hit éppen ez: az Isten ígéreteibe vetett hit reménysége erőt ad ahhoz, hogy szembe nézzünk a jelennel. Hatalmas sereg fenyegeti Jeruzsálemet.* Ezt a reménytelen helyzetet** erősíti mindaz, amit az asszír kincstárnok mond: valóságosat mond, de nem az igazat (14-21). Egyiptom valóban törékeny nádszál, az asszír sereg valóban hatalmas a júdai alakulathoz képest, Ezékiás valóban megszüntette a kétes vidéki áldozóhalmokat, hogy az egységes, tiszta istentiszteletet vezesse be Jeruzsálemben***, ezért sokan haragudtak rá, valóban az Úr küldte Asszíriát a nép ellen. Reménytelen helyzet ez, Isten ítélete azonban nem jelenti azt, hogy Isten elhagyta az Ő népét. Ezt a hívő ember tudja: a valóság nem az igazság.****

*  Asszíria Kr. e. 701-ben, Ezékiás király, uralkodásának 14. évében (2Királyok 18,13) megtámadta Jeruzsálemet, hogy az ellene szövetkezőket megbénítsa. Északról indult, végigvonult a tengerparton, majd keleti irányban behatolt az országba, és Jeruzsálemhez közeledve elfoglalta Júda erődített városait, Lákisban berendezte főhadiszállását (1).

** Minden, amit a testi szem lát, azt bizonyítja, hogy nincs remény. Ezt erősíti a kihangsúlyozott helyszín, ahol az asszír király kincstárnoka tárgyal Ezékiás képviselőivel: a Felsó-tó vízvezetékénél, a ruhafestők mezeje. Ézsaiás itt már bíztatott egy királyt, Áházt, hogy a reménytelen helyzet ellenére bízzon az Úrban, de ő inkább testi szemeinek hitt, és nem az Úr szabadító ígéretének (Ézsaiás 7,3).

***  A „vallásszabadság” ezernyi hasadással teszi hiteltelenné a népet.

****  Nincs nagyobb csúsztatás, mint ezeket összekeverve fellépni valaki ellen. A reménytelen helyzetet erősíti az is, ahogy az asszír kincstárnok mondja a magáét, magabiztosan, hangosan, nagyokat mondó szájjal, gúnnyal, az egész nép előtt, pánikot keltve, még kérésre sem vált át a diplomáciai arám nyelvre, amit csak a vezetők érthettek volna. - Ilyenkor hogyan higgyük, hogy megment az Úr?