Mindig nagy öröm egy fárasztó nap után hazaérni. Ebben a világban nincs maradandó városunk, idegenben vagyunk.* Persze van itt feladatunk, de életünk ezernyi hiánya az örök otthonért kiált. Nincs szánalmasabb annál az embernél, aki ezt nem látja be; az ilyen mindenre képes, hogy betömje hiányérzetének tátongó lyukait. Ézsaiás ígérete Krisztusban lett valósággá (Máté 11,5). A fogságba hurcoltak ugyan még éppen távolodóban vannak kedves hazájuk tájaitól, amelyek beléjük vésődtek: eltűnik Libánon és Karmel (2), szívükben keserves indulat feszül (4), de ez már nem az erő indulata, inkább ez az indulat is csak gyengíti a népet. Leigázták őket, nincs erejük fordítani (5-7).** Még csak most viszik őket idegenbe, de Isten már ígéri a visszautat (8-10), hazafelé, ahol a sóhaj elmúlik, és soha véget nem érő öröm vár rájuk. Visszatérhetnek hazájukba, a Sionra, Jeruzsálembe. Ez a megérkezés Krisztusban van. Az üzenet nem egy konkrét evilági, földrajzi helyre utal, hanem arra, amikor végleg megérkezünk Megváltónkhoz. Valósággá lesz az ígéret, tóvá lesz a képzetnek tűnő délibáb (7).
Cselekedetek 20,7-12 |
500. dicséret |
* Isten népe még a későbbi „jó” körülmények ellenére is mindig idegen maradt Babilonban.
** Nincs erejük, hogy helyrehozzák, amit elrontottak: vakok, süketek, sánták, némák; nem tudnak már magukon segíteni.