Rám nézett a magyar vizsla kutyánk.* Bárcsak mi tudnánk úgy az Úrra tekinteni, ahogy ez vizsla a gazdájára! Minden találkozáskor ugyanazzal a kitörően friss örömmel fogad. Ha valami rosszat tett, és szidást kapott, először elbujdokol, de aztán előjön, rám tekint, és kéri a bocsánatot; amikor nem is ő a hibás, akkor is ő jön elő először, és magát megalázva könyörgi a kiengesztelődést.** Egyszer ugyanis véletlenül a farkára léptem, és ijedtemben még én lettem mérges, de aztán csak ő jött elő, leszegett fejjel, bocsánatot kérve: mert nem megy a gazdi nélkül. Ez evangélium: eljön az a nap, üdvösséges nap, amikor így tudunk az Alkotónkra tekinteni, aki Krisztusban megváltónkká lett, hogy kiengesztelődve tudjuk mi megtenni az első lépést a másik felé, még ha ezernyi sérelem sebe lüktet is még bennünk. Kegyelem, ha az Alkotóra tekintünk akkor is, amikor „elaltatnak” bennünket ebből a világból.*** Ez a tekintet üdvösséges, és visszatekint ránk az Úr!

Cselekedetek 13,13-31

44. zsoltár

* Most nincs lehetőségem az egész fejezetre figyelni, mert ez a vers olyan fényességgel ragyogott fel, és elvakította a környezetét. De éppen ez az Ige hatalma, amikor szól, és egyszerre csak szürkévé, unalmassá lesz minden okoskodó összefüggés és kortörténet. Még érdekesebb, ahogy megszólalt bennem ez az Ige. Nagyon kérem az olvasót, ne botránkozzon meg a párhuzamért, de valóban ez történt. Rám nézett a vizsla kutyánk. Mindig így tekint ránk a vizslánk, de most azonnal ez a reggel olvasott igevers lett elevenné bennem.

** Olyat tesz, amit „csak az igazán hívő ember tehet”, mert ha nem ő a hibás, akkor is ő kér bocsánatot – elnézést a párhuzamért, de milyen fontos lenne ezt az egymással való kapcsolatunkban kipróbálni, mert az Úrra tekintés mindig abban mutatkozik meg, ahogy a másik emberre tekintek.

***  Ezt a jelenetet és tekintetet írja le gyönyörűen Milan Kundera regénye, egy kutya elaltatásának megfestésével.