Egy neves ember nyilatkozott második szívműtétjéről, a halál érintéséről, a testi szenvedésekről, és arról, hogy milyen közel vitte ez az „élmény” őt Istenhez. Meghatottan hallgatom. Mégis, hiányérzetem van. A gyógyulás útjára lépett embertársunk szinte kimondja, hitre jutott, és ez jó! De mégis, milyen hitre? Mi ennek a hitnek a forrása, ő maga, az ő érzelmei, Istennel való személyes kapcsolata, ki tudja milyen belső utak által? A nyilatkozatban nincs szó Igéről, kijelentésről, Szentírásról, „csak” valamiféle hitről. A mai Ige, ezzel ellentétben hangsúlyozza, hogy Isten nem bennünk van, hanem kívülről érkezik meg hozzánk, konkrétan beleszól az életünkbe. Nem mi állapítjuk meg a paramétereket, a hit szempontjait, hanem Ő, aki mindent jobban tud. Az élő hit éppen ennek elfogadása. Az Ige megszólal, és meghallani, elfogadni, hozzá igazodni, rá hagyatkozni; ez a hit.

Lukács 24,28-35

511. dicséret