A vízilovak domináns hímjei komoly csatákat vívnak egymással a területért és a többiek feletti uralomért. Könyörtelenek és félelmetesek ezek a csaták. Mindig eljön az a pillanat, amikor egy kifejlett, fiatal, érett hím elűzi a korábbi vezért, akinek egy idő után be kell látnia, hogy hiába minden igyekezet, a fiatalabb erősebb nála, és ő, a korábbi domináns hím, kénytelen meghátrálni, és feladni a harcot. Ekkor az új vezér még csúnyán megalázza, leharapja a fülét, több helyen maradandóan megsebzi, aki megalázva, egyedül kullog el valahová, hogy elpusztuljon. Nem hasonlítjuk magunkat a vízilovakhoz, de mégis vannak párhuzamok. Eljön ugyanis az idő, amikor kénytelenek leszünk meghátrálni, feladni, és megalázottságunkat elhordozva kimúlni ebből a világból. Nem igaz, hogy az ember mindent kibír, csak akarni kell (ez hitetlen, liberális beszéd), de az sem helytálló, hogy az ember mindent elhordoz a hitben (ez meg kegyes beszéd). Előbb utóbb meghátrálunk, de éppen az a hit, amikor valaki a meghátrálást, a visszalépést, az elköszönést és eltávozást is hitben éli meg; bele értve az ezzel járó megaláztatásokat is; ekkor lesz igazán olyan ember, aki nem a meghátrálás embere, hogy elvesszen, hanem a hité, hogy életet nyerjen (39). 

Ezékiel 17

13. zsoltár

Szerző: refdunantul  2012.08.11. 04:00 komment

süti beállítások módosítása