Egy kis falu főterén forrás fakad, amelynek vize télen és nyáron egyformán négy fokos. Tavacskás kerengőt alakítottak ki a patakból, amelyben végiggyalogolva, frissül a lábak vérkeringése. Kellemes, gyógyító érzés. A tavacska mellet művészi szobrok tekintenek ránk, egy ősi fa ad árnyákot, alatta egy paddal. Aki bemutatta nekem ezt a forrást, így szólt: ez egy „hely”. Kellenek a „helyek” és az „idők”. Isten útjelzői ezek. Az élet Urára mutatnak, enyhülést adnak, töltést, és bizonyosságot, hogy nem vagyunk árvák. Mai igeszakaszunkban éppen erről van szó. A pusztai vándorlás további állomásait olvashatjuk ezekben a versekben. A helyneveket (Arnón és Piszga kivételével) nem lehet pontosan azonosítani. Az azonban tény, hogy emlékeztek a nevekre, továbbadták azokat, feljegyezték őket, több helynévhez megjegyzéseket is fűztek; vagyis kötődtek az adott ponthoz, mert itt, és amott is megtapasztalták Isten hatalmát, célhoz vezető szeretetét. A „helyek” fontosak, szent helyek ezek, ahol az ember az Isten színe előtt áll, emlékezik, és reménységgel jövőbe tekint.
1János 2,1-17
229. dicséret

Szerző: refdunantul  2010.09.06. 04:00 komment

süti beállítások módosítása