Egy nyugdíjas barátom aktív korában nagy ember volt, komoly sikerekkel és hatalommal. A közelmúltban kétséges kimenetelű műtét előtt állt. Elmondta, hogy az embernek ilyenkor nincs sem múltja, sem jövője; a múlt már eltűnt, nem számít ki volt egykor, jövője pedig még nincs. Elgondolkodtam szavain: mi mindent beáldozunk talmi kincsekért, ideig való sikerért, múlandó javakért, titkos kapcsolatokért. Hamar kiderül ezekről, hogy elillannak, igazán fontos helyzetekben nem számítanak, sőt, kárunkra lehetnek. Csak egy van, amiért érdemes áldozatot hozni: az örökkévaló kincsért, amin nem vesz diadalt a halál és az enyészet. Ez a kincs a feltámadott Urral való közösség, az élet fejedelmébe vetett hit. Csak ez adhat értelmet az életnek. Egyébként az ember vagy folyamatosan menekül az értelem-vesztettség elől, vagy belehal abba, esetleg közömbösen  beletörődik annak tényébe. Ez a kincs elrejtett, de Isten kijelentette, hogy hol van, így felfedezhető, és mindenek felett előnyben részesíthető (Filippi 3,7). Az ilyen ember örvendezik a megtalált örökkévaló kincs felett, de már nem rejti el azt (44), hanem megosztja.
Énekek 1
369. dicséret

Szerző: refdunantul  2010.05.26. 04:00 komment

süti beállítások módosítása