Rendkívüli, szentlelkes idők voltak azok. A meddő, idős Erzsébet fiút szült, az Úr ígérete szerint (57). A gyermekáldást akkor az Úr ajándékának tartották, idős korban pedig a szülést úgy értékelték, hogy az Úr megsokasította Erzsébeten az irgalmát. Milyen jó olvasni, hogy sokan együtt örültek Erzsébet örömének. Ez a tény már önmagában rendkívüli (58). A gyermeket bemutatták, megköszönték az Úrnak, és mindenben az Úr akaratát követték, még a névadásban is (59–63). A hitetlen és néma Zakariás szája is megnyílt végre, aki magasztalta az Urat. Hányan vagyunk némák, közömbösök, gyakran káromlók, ha az Úrról van szó; – miközben mi minden egyébről tudunk fecsegni (64). Akik látták és hallották mindazt, ami Erzsébettel és Zakariással történt, elkezdtek félni. Ez még nem istenfélelem. De a félelem lehet áldás, ha alázatosabbá törpít, és elkezd vezetgetni az Úr felé (65). Nagy feladata lesz ennek a gyermeknek: az, hogy a legnagyobbra, Jézus Krisztusra mutasson. Nincs ennél szebb, nagyobb feladat. Bármit tegyünk is az életben, ott Jézus Krisztusra mutathatunk (66). Lehetnek nagy feladataink, Jézus Krisztus nélkül elmúlik, kimúlik minden nagyság. Ma nem szentlelkes, nem rendkívüli időket élünk, éppen ezért, még nagyobb áldás, mindezeket hitben átélni, megtapasztalni.

3Mózes 5,1–13

342. dicséret

Szerző: refdunantul  2018.06.16. 04:00 komment

süti beállítások módosítása